Utcafrontok

Két sorozásom ellenére sikerült elkerülnöm a sorkatonaságot, utoljára akkor, amikor elő volt készítve a jogszabálytervezet, melynek következményeként egy generációnak nincs fogalma arról, mi az a kanálgép. Ilyen, békésebb világra készülő attitűddel nem csoda, ha egyáltalán nem tetszik, hogy Kaposváron és Barcson is felfegyverzett katonák grasszálnak.



Párizst elöntötte a terror, és döntéshozóink úgy tartották jónak, hogy a járőrözéssel emelni kell a biztonságunkat, vagy legalább egyre hiányosabb, megtépázott biztonságérzetünket. Bármennyire nem tetszik, s szeretnénk ezt a gondolatot távol tartani magunktól, de november 13-án megváltozott Európa, s vele kell változnunk nekünk is. A nagy kérdés csak az, milyen irányba, és az hova fog vezetni akkor, amikor mindenki háborúról beszél miniszterelnököktől kezdve a püspökig, s csupán a dalai láma említi halkan: dolgozzunk meg a békéért is.

Minden egyes nap egyre közelebb kerül otthonainkhoz a félelem, s akárhogyan igyekszünk nem kinyitni előtte az ajtó, egyre erősebben dörömböl házaink kapuján. Erőt kell merítenünk ahhoz, hogy mégse engedjük be, s magunk meg tudjuk őrizni saját szabadságunkat, legalább a négy fal között. De azt hiszem, ehhez nem katonai rendészek kellenek. 

Mondhatni, politikusaink magukhoz mérten reagáltak csupán. Akár globális az összevetésünk, akár saját képviselőinket nézzük sorra, nincs kétségem afelől, hogy ezekben a sötét órákban azért arra is gondolnak, miként kell a vizet hajtatni saját malmaik irányába. Mert bár fogalmam sincs, mekkora visszatartó erő egy szélsőséges, fanatikus gyilkosnak szörnyű tette elkövetése előtt, ha olyan városokban, melyekről még sohasem halott, óránként el-elsétál az ablakok alatt néhány fegyveres, de az biztos, hogy, ahol egyre több a katona, ott óráról órára kevesebb lesz a szabadság, az egyenlőség és a testvériség.