Nem köhög már

A napokban oldották fel a madárinfluenza miatti szigorítást hazánkkal szemben, és sorolták a somogyi gazdákat is a biztonságos tenyésztők közé. Nagy szó ez, hisz a betegség gondolatánál talán csak a pánik terjed gyorsabban, ám úgy látszik, ezt itthon nem követte dermedtség.
Tíz éve is van már annak, amikor először hallottam a hírekben, hogy Angliában felütötte fejét a kergemarha kór. Elcsodálkoztam a névadás találékonyságán, elsajnálkoztam a külhoni nemzetgazdaságok várhatóan sanyarú sorsa miatt, de ez minden. Aztán, mikor először megpendítették a betegséget mielőbb gyógyítani kívánó tudósok, hogy ez a nyavalya igazából átterjedhet emberre, akkor nagyon meglepődtem. Valóban szerény biológiai ismereteim az ilyesfajta fajok közti átjárhatóságot egészen addig kizárták. És mégis, onnantól csak egyfajta marhahúst lehetett kapni a boltokban: a gyanúsat.



Mire kiderült, hogy az emberiség legyűrte a bajt, és egyesek igazából nem a vésztől kergék, jött is a hír Kínából, hogy milliószám kell levágni szárnyasokat, mert influenzásak. Ugyanaz a csodálkozás, sajnálkozás, majd az átterjedés hírére a pánik. Sokan az emberi faj pusztulását prognosztizálták, szerencsére azonban voltak, akik cselekedtek is annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Jobb félni, mint megijedni alapon nagyon szigorú ellenőrzéseket és intézkedéseket vezettek be az állattartók között. A gyanú legkisebb árnyékára indították azokat az eljárásokat, melyek megakadályozták, hogy beteg állat húsa a vasárnapi levesben tempózhasson.

Az eredmények meggyőzőek, és működőképesek: sajnos voltak a világban, akik nem tudták elkerülni a kórt, de mégis győzelmet arattunk, hisz a várható csapáshoz képest, sikerült megvédeni magunkat. Így most maradt kis időnk arra, hogy elgondolkodjunk azon is, hogy fordulhat elő ilyen betegségek sorozatos felbukkanása. Van-e benne szerepünk, és mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a következőnél már a csodálkozásig se jussunk el, nemhogy a pánikig.