SONLINE

Nem somogyi születésű, de ahogy az életéről beszél Zelnik István egykori diplomata, mindig ugyanoda lyukad ki: a somogyi erdőkhöz, a zamárdi nyarakhoz és egy japán teaházhoz, amely Délkelet-Ázsiáig vitte. 1957-ben érkezett meg a Balatonhoz a hevesi Zelnik család, édesapja, az országos ismertségre szert tett erdőmérnök az Észak-somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság egyik vezetője, majd az egyesített somogyi erdőgazdaságok igazgatója lett.
A kisfiút lenyűgözte, hogy a vadban gazdag erdőkben rendszeresen vadászatokat szerveztek a német, osztrák, olasz üzletembereknek, gyárosoknak. „Megfogalmazódott bennem, hogy diplomata akarok lenni, sok nyelven beszélő emberré szerettem volna válni, aki az országok közötti kapcsolatokat ápolja.”

Ezt csak erősítette egy nyári élmény: szomszédjuk egy csúcsos, íves szerkezetet épített. A kiváló Kelet-kutató irodalmár, Sövény Aladár volt az alkalmi ács, aki meglátta a fiatal érdeklődését, és áthívta segíteni. „Ez indított el az Ázsia-szeretetem útján, Ali bácsitól kezdtem tanulni japánul, az ő hatására vásároltam meg az első japán necuke elefántcsont faragványomat a BÁV-nál.”
A polgári értékeket fontosnak tartó édesanyja a kora kádári időben osztrák nevelőt fogadott, így Mária nénitől sajátította el kezdetben a német nyelvet. Mire végzett a gimnáziummal, már folyékonyan beszélt angolul, németül, franciául, japánul és oroszul; eredményei kiválóak voltak. A somogyi kisiskolás elhatározása pedig töretlen maradt: jelentkezett a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe, az IMO-ra, ahova fel is vették.

A cikk a hirdetés után folytatódik

„Bár a japán nyelven szerettem volna tovább tanulni, a maradékelv alapján a koreai és a vietnami közül választhattam. A vietnami mellett maradtam, de megtanultam khmerül és laó nyelven is.” Moszkvában két vietnami szobatársat kapott, a második év végére folyékonyan beszélte a nyelvüket. Az egyetemet könnyedén végezte, a tavasz végére mindig letette a vizsgáit, ezért nyaranta a Magyarországra látogató indokínai és távol-keleti küldöttségeknek tolmácsolt. Személyre szabott elitképzésben részesült, hiszen az indokínai részlegen öt diákra jutott négy-öt professzor.

1973-ban járt először féléves nyelvi gyakorlaton Vietnamban, és a helyi egyetemen „egyszemélyes osztályként” ismerkedett tovább a vietnami nyelvvel, irodalommal, történelemmel és művészettörténettel. Közben már hívták tolmácsolni a magyar nagykövetnek és a konzulnak, így tanúja lehetett az ország nagy történelmi fordulatainak. „Megéltem a kínai határháborút, a kambodzsai vörös khmerek hatalomra jutását, láttam Pol Pot rendszerének pusztító hatását, amikor százezrek-milliók pusztultak el kényszermunkában, koncentrációs és haláltáborokban. ”



Ezekben az időkben a tehetősebb emberek elmenekültek Vietnamból és Kambodzsából. Mivel a nyolcszázezres kivándorló tömeg nem tudott mindent magával vinni, értékeik jó része kereskedőkhöz került, de a szegénységbe jutott családok is a vagyontárgyaik eladásából fedezték mindennapi kiadásaikat. Zelnik István ezt az időszakot tekinti gyűjtői működése hőskorának, hiszen ekkor jó áron jutott hozzá fantasztikus darabokhoz.
Az egyetem elvégzése után  Vietnamba helyezték, 1975-től kezdő diplomataként öt éven át ő kísért minden magyarországi delegációt, így ismerte meg a helyi vezetőket, aminek később nagy hasznát vette.
Közben szenvedélyesen gyűjtött. Sokszor kinevették, amiért dip-lomatafizetését szakkönyvekre, műkincsekre költötte, míg mások használati és elektronikai cikkekbe fektették  vagy felélték a pénzüket.

Egy súlyos betegség, a lázas vérzékenység közbeszólt. „Tízforintos nagyságú vörös kiütések lepik el az ember testét, amelyek megtelnek vérrel, és kifakadnak. Az állandó magas láztól és a kiütésektől néhány nap alatt tizenöt kilót fogytam, hiába voltam sportos alkat.” Kilenc hónapig volt betegállományban, de a szervezete megküzdött a kórral, ám a térséget el kellett hagynia. Mint szocialista országból származó küldöttnek, nem okozott gondot, hogy műkincseit Európába hozza. A sok nyelven beszélő diplomatát Nyugat-Európába helyezték belga referensnek. Európai integrációs ügyekkel foglalkozott, és megtanult hollandul. A rendszerváltás után felkérték, hogy állítsa fel és vezesse Magyarország Európa tanácsi misszióját Strasbourgban.
Ezt követően, a külügyet otthagyva tanácsadói céget hozott létre. Ebből egy cégcsoport nőtt ki, amely részt vett többek között a magyar mezőgazdasági és élelmiszer-ipari cégek uniós stratégiájának kidolgozásában.

Gyűjteménye ettől az időszaktól teljesedett ki. „Nyugat-Európában tíz éve zajlik a folyamat: az egykor Délkelet-Ázsiában dolgozó francia, német, holland, belga és amerikai nagyszülők leszármazottai kész gyűjteményektől válnak meg alacsony áron, mert nem kötődnek hozzájuk érzelmileg.” Zelnik István szerint a világraszóló gyűjtemény létrehozásához szükség volt rá, hogy a nagy történelmi lehetőségeket felismerje.



Természetesen most is ad, vesz, cserél; tizennégy éves kora óta ez állandó folyamat. Nemrég ötven khmer bronzszoborért kapott egy X. századi tyám aranykoronát és diadémet, amely drágakövekkel van díszítve – ennek értéke szinte felbecsülhetetlen.
Állítása szerint mindenhol lehet valami értékeset, egyedit találni: egy marokkói bazárban tyám ezüsttárgyakra bukkant, Mauritius szigetén pedig olyan, hajóroncsból származó porcelánfigurákra akadt, amelyekről két évtized múltán derült ki, hogy egy kínai porcelánszállító dzsunkáról származtak.

Az ösztön, a tapasztalat és persze a merészség is jól jött, amikor az Ardennek egyik belga kisvárosában, Cineyben egy kereskedő bronz- és fémtárgyai közül a fia először egy kis ezüst pénztartót emelt ki, amelyről kiderült, hogy egy Fabergé ezüst kopejkatartó volt. Zelnik István egy sárgaréz színű istenszobrot vett meg, melyről a kereskedő is sejtette, hogy sokat érhet, így 35 ezer forintnyi belga frankért adta oda. Erről kiderült, hogy XII– XIV. századi jávai arany istenszobor, amelyből a világon csupán négy található a nagy múzeumokban, és nemzetközi kereskedelmi ára félmillió dollár.

Hároméves feltárásba is belefogott az egykori diplomata. A X. századi khmer birodalom fővárosának, Koh Kernek a feltérképeztetését indította el. A kambodzsai kormánnyal aláírt szerződés értelmében kulturális, archeológiai, építészeti és környezetvédelmi felmérést végeznek a még kilencven százalékban dzsungel borította nyolcvan négyzetkilométeres területen. Úgy véli, hogy a kutatómunka megteremti az alapját annak, hogy az UNESCO a világörökség részévé nyilvánítsa a területet.
Ott – reményei szerint – a kormány új típusú, a turizmusból eredő környezeti hatásokat is szem előtt tartó világörökségi helyszínt alakít ki, hogy megvédjék a felbecsülhetetlen értékű, hatvan-nyolcvan templomból álló egykori főváros maradványait.

Messzire jutott Zelnik István a csodálatos gyerekkori teaháztól.
De az emlékek hatása alatt a napokban otthonosan mutatta, mi merre volt a régi Zamárdiban, amikor még a feltöltetlen parttól nem messze lakott szüleivel. Aztán előkerültek a régi  osztálytársak, velük a gyerekkori szerelem emléke, a csínyek Gyulával, aki az osztály imposztorai közé tartozott. Vele járt rókalyukat füstölni vagy galambot fogni, s visszagondolva életveszélyes körülmények között másztak fel a templomtoronyba.


A galambászat különösen fontos számára. Még mindig őrzi a képet a nyertes madárról; a gondozásra még a most is Zamárdiban élő Schwartz Ferenc tanította, akivel galambházat is építettek.
Nagy ívű tervei mellett nem felejti el azt a megyét, ahonnan az életre szóló indíttatást kapta. Zamárdi határában kiterjedt avar kori temető húzódik, amelynek jó részét már feltárták, s a városnak szándékában áll, hogy a Kaposvárra szállított leleteket hazavigye, és méltó helyen kiállítsa.
– Nem elképzelhetetlen, hogy ezt a helyi kezdeményezést felkarolom, de erről még korai lenne beszélni. Somogyországban töltöttem életem egy nagyon harmonikus korszakát, így ha van lehetőségem, akkor teszek valamit az itteni kultúráért – búcsúzott Zelnik István.