SONLINE

– Mikor táncolt utoljára?
– A múlt héten – felelte Román Sándor.
 
– Hoppá! Azt hallottam, mostanában már nem szokott.
– Az új darabban, a Boldogság 69:09-ben én is játszom. Hat év után léptem ismét színpadra.

– Elég hosszú szünet.
– Nem volt rá lehetőség. Építettem-vezettem az Experi-Dance-et, koreografáltam – egyszerűen nem fért az időmbe.
 
– Hiányzott?
– Alkotó vagyok, öröm kitalálni-megtervezni egy új darabot.
 
– Ügyesen kitért...
– Táncosként 27 évesen értem a csúcsra. Annak az állapotnak a megtartása nagyjából olyan életvitelt követelt volna, mint egy olimpikoné, semmi mással nem foglalkozhattam volna. Ennek megfelelően már nem mozogtam olyan szépen, mint ahogyan magamtól elvártam volna.

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Ennyire maximalista?
– Ha az ember nem naponta gyakorol, érződik a technikáján. Ha csak hetente teszi, a kollégák észreveszik a változást. Ha csak havi szinten, a közönség is...
 
– Megszenvedte a visszatérést?
– Sohasem álltam le teljesen, a próbákon mindig táncoltam.
 
– És a színpad?
– Segít a rutin... És hát idősebb táncost alakítok.
 
– Talált magának egy szerepet?
– Valahogy úgy.
 
– Azért furcsa lehetett.
– Hatéves korom óta táncolok, azóta ez tölti ki az életemet.

– A fiúk nagyjából akkor lesznek szerelmesek a labdába.
– Cigándon is lehetett focizni, kézilabdázni, szertornázni. De azoknak más a lelkülete, a küzdelemről szólnak. A tánc viszont érzület, életforma, közösségi lét.
 
– Tizennégy esztendősen el is kötelezte magát mellette.
– Pedig nem volt egyértelmű. Az általános iskola után szóba került, hogy Sárospatakra megyek gimnáziumba, majd tovább a jogi egyetemre. Debrecen is képben volt, mert az építészmérnöki pálya is vonzott.
 
– Egyre messzebb kerülünk a balettintézettől.
– Az egyik tanárom javasolta, próbáljam ki magam a felvételin.
 
– Meglepődött?
– Inkább a pontszámomon. Akkor éreztem meg, többet tudok az átlagnál. Az improvizációs gyakorlatnál ténylegesen ki is derült. Valami olyat tudtam, ami nem mérhető, csak érezni lehet.
 
– Mint egy jó csatár...
– Csak itt akkor is megtapsolnak, ha nem szerzek gólt. A mozdulatsor ugyanis csak a lehetőség, hogy megmutassuk magunkat. Az egyén által képviselt individuum érzéseket vált ki, s ezáltal vezetni tudja a nézőt. A tánc mint látvány nyűgözi le.

– Akár egy festmény?
– Minden érzést ki lehet fejezni vele. Mint a zenével.
 
– A néptánccal is?
– Az egyik képessége, hogy egy ősi kultúrát archaizál, mint a hagyományőrzők teszik. Persze kicsit leltárjellege van.
 
– És nem lehet megélni belőle.
– A Honvéd Együttes, az Állami Népi Együttes meg tud.
 
– Állami támogatással...
– E nélkül senki sem lenne életképes.
 
– Az ExperiDance sem?!
– Nagyon szűk a hazai piac, rengeteg művészeti ág képviselője próbál megszólítani egy egyre kisebb réteget. Az állami mecenatúra tart fenn minket is. Persze nem közvetlen anyagi támogatásra kell gondolni.
 
– Valaha önfenntartók lesznek?
– Nem hinném. Ez az ország teljesen lebutult, ráadásul nem tudunk piacot venni.
 
– Román Sándorból nem lesz Michael Flatley?
– Ő, ha akarja, bármikor megveszi a táncosaimat egy produkcióra. Visszafelé ez elképzelhetetlen. Mások a lehetőségeink. Flatley bárhová megy a világon, az első előadásokra az emigráns írek megveszik a jegyeket.
 
– Elég nagy hendikep.
– Ötvenhat után még a magyarok is ilyenek voltak. Az Állami Népi Együttes háromévente járt ki az Államokba, a disszidensek harcoltak a jegyekért... Mi Ázsiát vettük célba. Kínában már ismernek bennünket.
 
– Ezért a névválasztás?
– Az egy életérzést jelent. Az eredeti angol szó, az experience egyik jelentése: a múltban tapasztaltból újat létrehozni.
 
– Külföldön értik a szójátékot?
– Mára márkanévvé váltunk!
 
– Az eredeti néven, Román Sándor Táncszínházként nehezebb lett volna.
– A szakmában ez a trend: az együttes vezetője a névadó.
 
– Akkor miért változtatott?
– Mert nem helyezhetem magam egy eszme elé.
 
– Pedig az autóját s kevés híján a lakását is feláldozta érte.
– Művészként vakmerő lehet az ember...
 
– Bejött.
– Szerencsénk is volt, nem hittük, hogy akkora siker lesz Szolnokon az Ezeregyév, melyet próbaképpen színpadra vittünk.
 
– Egyenes út a csúcsra?
– Bárcsak... Éppen feléltük a kocsim árát, amikor megjelent egy vállalkozó, Vona Tibor, aki fantáziát látott a dologban. Kitalálta a struktúrát, azóta is társként a társulat ügyvezetője, mi pedig feljöttünk Pestre. Illetve Csepelre, a Patkányosba.

– Bocsánat?
– A sportcsarnok vívótermét hívtuk így.
 
– Beszédes...
– Elképesztő körülmények voltak, de az önkormányzat segített, átmehettünk egy csapágyraktárba. Majd jött a Városliget, végül az Ajtósi Dürer sor.
 
– Egyre feljebb és feljebb.
– Szolnok után sokáig kiábrándítónak tűnt minden.
 
– Ahol az a Schwajda György volt az igazgató, aki most Kaposvárra hívta.
– Korábban is jó volt a kapcsolatunk a várossal, komoly tánc-hagyományai vannak.
 
– A West Side Storyra értettem.
– Az tényleg Schwajda volt. Sokat dolgoztunk együtt, Szolnokon s a Nemzetiben is.
 
– Hogy fér össze a színház és az együttes?
– Nehezen. Sokszor vezetés közben is koreografálok. És persze mindig előre tervezek.
 
– A West Side Story mikor került szóba?
– Még a műsorhirdetés előtt.
 
– Saját ötlet?
– Az igazgatóé.
 
– És magyaros lett?
– Inkább experidance-es.
 
– Nocsak! Az nem ugyanaz?
– A keretek adottak, sőt, figyeltem rá, hogy minden egyes koreográfiába beemeljek egy eredeti Jeremy Robbins-elemet. Ráadásul csak színészekkel akartam dolgozni.
 
– Nehéz volt?
– A második héten...
 
– Melyik az igazi Román Sándor: aki a hagyományos magyar táncot próbálja megújítani-eladni, vagy aki színészeket instruál a színpadon?
– Az előbbi. Csak éppen az „eladni”-t nem üzleti alapon értem. Akkor kint maradtam volna Amerikában. De nem tehettem meg, az ember akaratlanul lesz kultúrlovag. Haza kellett jönnöm – talán, mert tudom, hol lakott itt Vörösmarty Mihály...