Tanítványai sikerei igazolják a jó pedagógust

– Mi volt az első gondolata az életműdíj kapcsán?

– Nagyon meglepődtem. Ez óriási elismerés. Harminc éve, talán a harmincegyedik éve dolgozom a Bajcsy-Zsilinszky utcai épületben. Végigéltem nagyon sok változást, de én maradtam.

– Miért ezt a szakterületet választotta, mi vonzotta ebben?

– Az ember életében mindig megvannak azok a meghatározó tanítók, akik a pálya felé terelik az ember lányát.

– Akkor gondolom az Ön életében is voltak ilyenek?

– Természetesen. Gimnáziumban volt egy szigorú, sokaknak rettegett történelemtanárom, Zavilla Norbertné, aki nagyon megszerettette velem a történelmet. És a főiskolán – mert én először főiskolát végeztem – pedig Polányi tanár úr. Polányi Imre máig a példaképem.

– Mit tart a pályája során legemlékezetesebbnek, legnagyobb eredménynek, amit elért?

– Azt hiszem, egy pedagógusnak a legnagyobb eredménye az, ha tanítványai sikereket érnek el. Név szerint nem szeretnék most senkit megemlíteni, de nagyon sokan nagyon szép pályát futottak be, kiemelkedő eredményeket produkáltak. Egy pedagógusnak ez a legnagyobb büszkesége, sikere.

– Tehát Ön tartja a kapcsolatot az egykori hallgatókkal? Követi a pályájukat?

– Sokakkal van élő kapcsolatom. Valaki azt mondta, hogy a jó pedagógus ismérve az, ha az utcán nem fordulnak el a volt tanítványok, és nem nézik zavartan a kirakatot. Azt mondhatom, százból kilencvenkilenc nem nézi a kirakatot, s ez egy nagyon szerencsés dolog.

– Milyenek a mostani hallgatók, s milyenek voltak régebben?

– Azt gondolom, hogy ezt nem lehet, nem szabad összehasonlítani. Teljesen mások a körülmények, mások a súlypontok, mások a hozzáférési lehetőségek az ismeretekhez. Nekünk akkor voltak a klasszikus könyvtárak, a jegyzetek és előadások, ma meg ezer, millió helyről lehet információt szerezni. És az érdeklődési kör is megváltozott.

– Elégedett azzal, amit a pályája során elért?

– Régebben ezt a kérdés én is feltettem magamnak. Ma már nem. Tudom az életben a helyemet, és azt mondom, elégedett vagyok. Van egy gyönyörű családom, nagyon szeretem, amikor együtt vagyunk. Vannak nagyon jó kollégáim, akik kiváló szakemberek, nagyon jó emberek, akik nélkül valószínűleg nem lehetett volna ilyen eredményeket elérni.

– Művelődéstörténetet tanít. Van kedvenc korszaka a történelemben?

– A kiegyezés kora szerintem a legizgalmasabb időszak a magyar történelemben. Ami még érdekel, az Balkán és Kelet-Európa története. Ennek szerelmese vagyok, sokat olvasok ennek kapcsán.

– Hiányzik majd a tanítás, ha elmegy nyugdíjba?

– Persze! Tavaly elmondtam, amikor az Apáczai-díjat kaptam, hogy ha elmegyek nyugdíjba, kicsit meg fogok halni. A végtelenségig azonban nem lehet csinálni, át kell adni a helyet a fiataloknak. Biztosan nagyon fog hiányozni, de nem csak a tanítás, hanem az iskola is. Az iskola hangulata, az iskola illata, a hallgatók bolondossága, munkája, egyáltalán a diákok jelenléte.

– Hogyan tervezi, a nyugdíjas éveket, mivel fogja tölteni?

– Unokázással, hamarosan születik az ötödik unokánk. Pihenéssel, olvasással, zenehallgatással. Végre annyi zenét hallgathatok, amennyit csak akarok. S akkor, amikor csak szeretnék. És utazunk, mert az nagyon jó és hasznos időtöltés. És az a legjobb tanulás. Mert mindenből és mindenkitől lehet tanulni.

– Milyen utakat tervez?

– Sosem népszerű helyekre vágyakozom, hanem a kicsit eldugott, kevésbé ismert helyekre. Ahova nagyon sokat megyünk, az Erdély. Erdélynek talán minden szegletét bejártuk, az Al-Dunától Máramarosig, ahonnan már átlátni Ukrajnába. Jövőre tervezzük, hogy elmegyünk Moldvába a festett kolostorokat megnézni. És dél felé is szeretek nézni, a Balkánra, mert számomra az egy nagyon izgalmas és érdekes, gazdag, színes kultúrájú világ.