In memoriam Kercza Imre

Na, ide figyelj kisfiam, hosszan írni én is tudok! Fogd ezt a …–t és dolgozzál még rajta. Szóval írd át, a lehető legrövidebbre, Lajos Géza is segíthet. Az a lényeg, hogy ütős legyen a cikk, de olyan, amiben minden benne van! – Ekkor az 1980-as évek végét írtuk, Imre a Somogyi Néplap főszerkesztő-helyettese volt. Megtanultam a leckét! Egy életre!

Ezek után talán ennyi is elég lett volna… Röviden!

Úgy, hogy mindenki értse! De a sok közös évtized a pályán, a somogyiak kikezdhetetlen szövetsége, a hazai pálya „előnye”, a közös érdek, a még jobb újság kitörölhetetlenül ivódik belénk. Sokat járt külföldre, többnyire delegációkkal. Amikor elindult, mindig azt mondta: vigyázzatok a házra! Aztán küldte az írásait. KIS-MARGIT pedig mindig készen állt. Telefonon jött az „anyag”. Ahogy mondta, Margit úgy írta. Hibátlanul! Egyszer mégis belejavítottam… a pálmafák árnyékában meghúzódó templomtorony… Azt gondoltam: Imre, ezt így nem lehet! Vagy a templomtorony túl kicsi, vagy a pálmafa túl nagy… Megjelent a riport! Amikor hazajött, megkérdezte, mi volt a baj? Elmondtam mit gondoltam… Kár volt belenyúlni Janikám – mondta. Ahonnan én néztem, az úgy látszott! A Kerczai nézőpont! Ám most a Teremtő kérlelhetetlenül rendelkezett! Túl korán léptetett be az „égi szerkesztőségbe”, de tudom, onnan is figyelsz ránk, amíg meg nem érkezünk! Nyugodj békében!

Lengyel János

Kiiiiislány, mikor jön már át hozzánk (értsd: Somogyi Hírlap) attól a rádiótól? Mintha csak tegnap lett volna, amikor utoljára feltette a kérdést nekem. A Hírlaphoz. Amire úgy tekintett, mint a gyermekére.

Nem tudom, mikor és hol találkoztunk először. Csak azt tudom, hogy már akkor is Ő volt a FŐSZERKESZTŐ ÚR. S mivel a legjobbat akarta a gyermekének, igyekezett mindent megtenni a lapért. Tanított minden környezetében lévőt. Nem direkt módon, sokkal inkább a jelenlétével. Azzal, ahogy elküldött bennünket időnként melegebb éghajlatra. Azzal, ahogy a következő pillanatban már emelte is a telefont, és intézkedett, ha a szerkesztőségben bárkinek bármi problémája volt. Azzal, ahogy védett bennünket, akár egy anyagtigris, ha bármelyik politikus vagy bárki más próbált bennünket bemószerolni nála. Azzal, ahogy írt. Pontosabban nem írt, diktált: Margit – kiáltotta, és már mondta is. Csak ült és diktált európai útjáról Göncz Árpáddal, a galambjairól, akiket imádott és még ki tudja mi mindenről. S amit egyszer lediktált, azon egy betű nem sok, annyit sem kellett javítani.

Talán ezért sem véletlen, hogy összeszámolni sem egyszerű, hány mostani újságírót, főszerkesztőt nevelt ki az egykori Kercza-iskola. Hány, a szakmáját alázattal művelő, ma már sokszor nyugdíjas zsurnaliszta vallotta a Kercza-értékrendet. Mindezek okán aztán ember lett a gyerekből. Vagyis egy szinte automatikusan működő szerkesztőség, ahol mindenki tudta és tette a dolgát. Ezt hagyta hátra, amikor közölték vele, itt a nyugdíjazás ideje. Először nem akartuk elhinni. S mi tagadás, Ő is nehezen élte meg az elválást a gyerektől. Eleinte még időről-időre megjelent a szerkesztőségben. Aztán kezdett elmaradozni. Akadt más feladata az életében. Nagy könyörgések árán végre sikerült édesanyját közel a kilencvenhez beköltöztetnie magához a kőkúti szülői házból. Szóval élvezték az együtt töltött időt. Máig nem ismerek mást, akik úgy tudta mondani a szót: édesanyám, mint Ő. Aztán amikor „ édesanyám” elment, nehéz volt vele úgy váltani két szót, hogy ne pityeredje el magát.

Mivel a mozgás idővel már nehézkessé vált számára, ha találkozni akartunk vele, mi mentünk hozzá. Így szembesültünk vele, hogy a hívatlan vendégnek is mindig örült. És kérdezett. Meg persze véleményt mondott. Mert az mindig volt neki. Még most húsvétkor is. Vigyázzon magára FŐSZERKESZTŐ ÚR! Mindig így köszöntem el Tőle, ha meglátogattam. Vigyázzon rám az ég – válaszolta.

Vigyázzon rá az ég! Nyugodjon békében FŐSZERKESZTŐ ÚR!

Márkus Kata

Az adósság

– Tiszteletem Főnök, rég beszéltünk! – kezdtem a szokásos módon, hiszen a „főnök” megszólítás és a csendőrpertu valahogy természetes módon mindvégig megmaradt köztünk.

– Zolikám, lenne egy témám, amennyiben Te főszerkeszted a 24 Órát! Osztálytalálkozó lesz az esztergomi ferences gimnáziumban, ott leszek én is. De nem ez az érdekes, hanem hogy a hatvan évvel ezelőtt érettségizettek találkoznak. Már aki még életben van...

Jó alkalom volt ez a hívás egy kis beszélgetésre, a Főnök basszusa a régi volt, lelkesen várta régi diáktársakkal való találkozást. Ezért is lepődtem meg, amikor néhány nap múltán újra felhívott, s erőtlen hangon mesélte, olyan gyengének érezte magát, hogy nem tudott elmenni Esztergomba. Viszont kaptak az öregdiákok egy díszes aranyoklevelet, s nagyon örülne, ha elvinném neki. Persze hogy megígértem. Persze hogy elsodort az élet.

Aztán pár hete, egy vasárnap este jött az üzenet, hogy súlyos beteg, kórházban fekszik. Aznap éjjel nem aludtam jól. Azt álmodtam, hogy a kezemben tartom az oklevelet, de már nincs kinek odaadnom... Másnap elmentem Esztergomba, majd egy volt kollégával együtt Budapestről Kaposvárra vettük az irányt.

A kórházban azt láttam, hogy a rossz előérzetem nem csalt meg. A rendíthetetlen, kőszikla keménységű Főnök először életében olyan harcot vívott, amiben ember csak ritkán nyerhet. Felolvastam neki a díszes oklevél szövegét. Többek között ez állt rajta: „Fogadd elismerésünk és köszönetünk jeléül ezt az oklevelet, mert elévülhetetlen érdemeket szereztél abban, hogy a nehéz politikai körülmények között vállaltad idetartozásodat, és így segítetted iskolánk fennmaradását.”

Mintha kicsit elérzékenyült volna, de aztán gyorsan felélénkült, felváltva sztorizgattunk a régi időkről. A többieknek természetesen elmesélte, hogy én ifjú zsurnalisztaként a Zalai Hírlapnál senyvedtem, amikor felfedezett és átigazolt Kaposvárra. Megköszöntem neki. Ahogy a lapnál eltöltött hét évet is.

Nem tudhatom biztosan, de talán akkor ért annyit ez a megkésett beszélgetés is neki, mint az a díszoklevél. Csak azt tudom, hogy mégis örökre az adósa maradok.

Takács Zoltán

Keserű szüret jön...

Sejtettem, tudtam, és ő maga is mondta a legutolsó látogatásunkkor, hogy érzi, („gyerekek, közeleg a vég”), mégsem akartam elhinni vasárnap reggel a hírt: meghalt Kercza Imre.

De hát az nem lehet, hiszen ő halhatatlan! Többször is bebizonyította már.

Először akkor, amikor az andocsi kanyarban beesett autójával a mély árokba, majd onnan egy veteményeskertbe, fejjel (tetővel) lefelé. Még be sem ért a kórházba a mentő, amikor repedt gerinccsigolyákkal ugyan, de felhívott, hogy akkor mi is lesz a másnapi újságban? De amikor behívott az irodájába és elmondta, milyen hosszú, kemény gyomorműtét vár rá, rögtön hozzátette: úgy vigyázz a házra, hogy visszajövök… Nem kételkedtem benne. Akkor sem, amikor pár év múlva a karácsonyi lapszám oldalait hordtam be az intenzív osztályra, mert kiújult a betegsége. Aztán, az első stroke után, kicsit nehéz beszéddel ugyan, de azért elmondta, hogyan lehetne még jobb megyei napilapot csinálni. Merthogy igazából ez volt az élete. A harmadik után is még jókedvűen beszélgettünk arról, hogy ígértek neki új galambokat Békés megyéből, el tudnám-e őket hozatni. Nagyokat nevetett, olyan felejthetetlenül Kerczásan. És még most, pár hete a kórházban is arról mesélt, hogy beszélt a professzorral, milyen műtét vár rá, és azután hogy lesz majd. „Szüretre már megyek hozzátok Egerbe.” Még ezt is elhittem, miért is ne hittem volna? Kercza Imre mindig és mindenben ilyen volt. Egy igazi győztes, aki nem vett tudomást a lehetetlenről. Csak az élet érdekelte. Az arcok, az érzelmek. Bármihez is nyúlt, arra hatással volt.

Aztán kiderült, ez volt az első ígérete, ami nem tartott be. És most itt ülök a gépem előtt, próbálok a 33 közös évből egy olyan történettel búcsúzni tőle, amiből bárki megértheti, kit, mit veszítettünk vele. Nem fog menni. Most nem.

De ígérem Imre – jaj, hányszor hallottad ezt tőlem, határidőkön innen és túl – nagyon sokszor és nagyon sok történetet fogok még mesélni, rólad, rólunk, az újságodról, az újságunkról. Könnyen megígérhetem. Kevés ember volt akkora hatással az életemre, mint te.

Kercza Imre nekem valóban halhatatlan.

Varga Ottó

Az első kaposvári röplabdás aranykorszak végét – Kántor Sándor és társai 1992 és 1994 között egymás után zsinórban háromszor hódították el a bajnoki címet, amolyan ráadásként két aranyat is begyűjtöttek a Magyar Kupában – németországi szerződése zárta le. Nagy volt ugyan a fogadkozás a somogyi megyeszékhelyen, ám egyre inkább látni és érezni lehetett, hogy komoly (lehet) a gond.

A kaposváriak azonban – legalábbis akkor még úgy tűnt – urai a helyzetnek. Kántor új csapatával, a ASV Dachauval korábban befejezte a német bajnokságot. Vagyis ott volt a lehetőség, hogy a rájátszást a volt csapatában fejezze be, s ennek okán készüljön vele a lapba egy interjú. Azt mondtam a klub vezetőinek, hogy ezt mégis csak a nagyfőnökkel kellene megbeszélni. Sokkal jobban néz ki, ha ő adja ki feladatként, mintha én nekiállnék.

Másnap már ott álltak Kercza Imre szobája előtt a röplabdacsapat elől járói. Kifelé jövet azt lehetett látni, hogy sikerrel jártak. Épp hogy elhagyták a szerkesztőséget, amikor utánam kiabált a főszerkesztő.

– Kis Fenyő, itt jártak nálam a röplabdások vezetői. Valamit nagyon beszéltek a Kántor Sanyiról, de nem igazán értettem, hogy mit. Viszont megitták két üveg boromat, vagyis nem nagyon szeretnék velük többet találkozni, szóval készüljön vele egy interjú – mondta ellent mondást nem tűrően.

Mivel fel voltam készülve, így visszakérdeztem: mikor tegyük be az újságba?

– Holnap is késő lenne... – felelte Kercza Imre.

Ennek ellenére sem tudtuk visszahozni Kántor Sándort. A 94/95-ös évjárat egyébként nem a mienk volt: az időközben már 18-szoros bajnok és ugyanennyiszer Magyar Kupa-győztes kaposváriak akkor lecsúsztak a dobogóról.

Fenyő Gábor

Számomra FŐNÖK volt! Így, csupa nagy betűvel. Elismert szakmai tudása, s embersége okán is az.

Huszonkét éve a sportrovat bővítése kapcsán kerestek meg a laptól, hogy számítanának rám. Az első napon bizonyára messziről látszó megilletődöttséggel kopogtattam be Kercza Imre ajtaján. „Jöjjön már, ne legyen úgy betojva!” – mondta, amikor beljebb invitált. Esélyt, lehetőséget adott egy pályára. Néhány hónap után véglegesen befogadott csapatába, amely a vezetésével olyan időkben készíthetett újságot, ami soha nem tér vissza. Szerencsések vagyunk, hogy vele dolgozhattunk. Persze dörrent is, ha úgy adódott, s a kifogások nem, csak a megoldások érdekelték. Csupán az, hogy olyan lapot adhasson ki kezei közül, amelyre méltán büszke lehet. Akik pedig nap, mint nap szorgalommal, lelkiismeretesen végezték dolgukat minden tekintetben bizton számíthattak rá.

Szenvedéllyel szerette szülőföldjét, Somogyot. Egy Kaposváron rendezett sportújságíró találkozó alkalmával – a szokásoknak megfelelően – a fővárosból és a nyugati országrészből érkezett hírlapírók a helyi újság sportoldalait elemezték. Akadtak, akik kifogásolták, hogy keveset foglalkozunk az országban, világban történtekkel. Felmutatta az újságot és ezt mondta; Ez a Somogyi Hírlap! Elsősorban a somogyi sportolókról írunk, a somogyi embereknek!

Ehhez mindvégig ragaszkodott, igazi FŐNÖK-ként...

Kun Zoltán