Az isteni gondviselés is mindig segítette a biciklis tornatanárt

Egy generáció Osi bácsija szeretne egyszer még annak a bizonyos kerékpárnak a nyergébe pattanni, amivel évtizedeken át kerekezett Kaposvár utcáin. Ám úgy véli, kilencvenévesen már nem érdemes ezt megkockáztatni.

– Egy generáció által jól ismert jelenség volt, ahogy minden nap tekerte a pedált, szinte mindenhova kerékpárral járt. Most is biciklizik még?

– Nem, már nem, pedig egyszer még nagyon szeretnék kerékpárra ülni. De nem merem megkockáztatni. Bent van a biciklim a garázsban most is. Nagyon szerettem kerékpározni, úgy is hívtak régebben, hogy a biciklis tornatanár.

– Mivel tölti manapság az idejét?

– Nagyon szívesen megyünk Ábrahámhegyre, ott van egy birtokunk. Az már generációk óta a családunk tulajdonában van. Azért is szeretek odamenni, mert szinte körbevesz az ősök szelleme. Meg aztán itthon is szeretek lenni, hiszen szeretem a városomat.

– Figyelemmel kíséri, hogy mi történik a városban?

– Persze, főként a sajtóból értesülök a változásokról, de vannak barátaim még a városházán, akiktől hallom a híreket.

– Ön hét évig volt alpolgármester, majd a népjóléti bizottsági tagjaként tevékenykedett. Mit szeretett a legjobban a városházi munkában?

– A szegényeket pártfogolni. Ez a neveltetésemből ered. Piarista diák voltam, a tanáraim arra neveltek, anélkül nem múlhat el nap, hogy két jó tettet ne végezzünk. Mindig azon törtük a fejünket diákként, hogyan lehet ezt betartani. Az egyik osztálytársammal kitaláltuk, hogy minden nap lemegyünk a vár alá a lépcsőkhöz, ahol a kismamák jöttek babakocsival. Így, ha két anyukának segítettünk levinni a lépcsőkön a babakocsit, meg is volt aznapra a jó cselekedet.

– Akkor az, hogy pedagógus lett, innen ered? Az iskolából is hozta magával?

– Nem egészen, hiszen eredetileg katonatiszt akartam lenni. Az akkoriban minden fiúgyermeknek egy álom volt, a hadapródiskola nagyon vonzó volt akkoriban. Édesapám azonban nem engedte, hogy odamenjek. Aztán kis szerencsével bejutottam a Testnevelési Főiskolára, így lettem testnevelő tanár.

– Azután merre folytatta?

– A Tanítóképző Főiskolára kerültem Kaposvárra, mert mindenképpen haza akartam jönni. Igazából a Táncsics gimnáziumba szerettem volna kerülni, de ott nem volt akkoriban hely, a tanítóképző meg akkor indult, úgyhogy azt választottam. Nagyon jó kollégákkal kezdtem el dolgozni. Én tanultam annak idején vívást és mellékes pénzkereseti lehetőségként elindítottam a vívószakkört a tanítóképzőn. Ennek aztán híre ment és folyamatosan 25-30 tanítványom volt. Több éven keresztül csináltam, tulajdonképpen Kaposvár a vívás fellegvára lett. Pécsen volt az egyetemen vívószakosztály és az utánpótlást Kaposvár adta. Jelentős versenyeket szerveztünk, a Pannónia Kupát még én találtam ki, az ország minden tájáról jöttek rá sportolók.

– Önt mindig nagy tisztelet és szeretet övezte a diákok és a kollégák részéről is. Mit gondol, ez minek volt köszönhető?

– Erre büszke is vagyok. Múltkor jöttek a volt tanítványaim a születésnapomra és megleptek egy szerenáddal. Nagyon jólesett, ma is jó érzés, hogy engem mindenki szeretett. Pedig általában a testnevelő tanárokat nem szerették a diákok, főleg a gyengék. Talán azért, mert velük a legtöbben úgy voltak, hogy nem érdemes foglalkozni. Én viszont őket is nagyon pártfogoltam. Persze a tehetségeseket is támogattam. Egy tanár hatása egy életen át elkíséri az embert, mély nyomokat hagy. Ha előadást tartottam, nem kellett katalógus, tele volt az előadó. Úgy érzem, hogy jó testnevelő és vívótanár is voltam. Talán már ilyen öreg fejjel már nem szégyen ezt kimondani.

– Azt mondta, a jó Isten egyengette útját az élete során. Ezt hogy értette?

– Mindenben éreztem a hatását, hogy jó életem és jó feleségem lett. Én 15 évesen már a fronton voltam és a halál árnyékában jártam, de valahogy úgy sikerült, hogy túléltem. Ma is emlékszem, amikor Zalaváron bekerítettek minket az oroszok és Tapolcán egy családi ház udvarába húzódtunk be a bátyámmal és vagy nyolc-tíz katonával. Nála mindig volt két öltözet civil ruha, s rábeszélt, hogy öltözzünk át. A többi katonatársunk úgy döntött, ők megadják magukat a szovjet hadseregnek, mert azt ígérték nekik, hogy aki így tesz, azt hazaszállítják. A többieket végül nem hazavitték, hanem feltett kézzel elkísérték őket. Később, 1956-ban találkoztam Tapolcán egyikükkel, azt mondta: éppen szabadult orosz fogságból. Most gondolja el, hogyan alakult volna az életem, ha nem a bátyámmal tartok. Valószínűleg engem is elvittek volna, és nem lett volna se érettségi, se főiskola.

– De itt van ma is, és jobban tartja magát, mint más 90 éves. Mi a hosszú élet titka?

– Az, hogy mindig mozgásban kell maradni. Én most is lemegyek, sétálok rendszeresen. Gondolkodtam rajta, hogy kellene futni, de azt már nem próbálom meg. De azért az elmúlt héten egy létrára még felmásztam, hogy levágjak egy faágat.

Pedagógus, díszpolgár és példakép

Ozsváth Ferenc 1929-ben született Székesfehérváron. A somogyi megyeszékhelyre 1953-ban érkezett, abban az évben, amikor a Magyar Testnevelési Főiskolán diplomát szerzett. A Kaposvári Tanítóképző Intézetben, majd a Tanítóképző Főiskolán tanszékvezető tanárként tanított. 1981-ben az országban elsőként doktorált testnevelésből. 1990 és 1995 között az általa is alapított Kaposvári Katolikus Gimnázium első igazgatója volt. 1994-től városi önkormányzati képviselő, majd 2002-ig Kaposvár alpolgármestere. 2007-ben a város dísz­polgára címet adományozták neki, tavaly pedig a Somogyi Prima-díjat vehette át. Hobbija a kertészkedés és a szőlőművelés.