Már ötévesen doktorbácsi akart lenni, s ez félig-meddig sikerült is

Ha már a korát elárultuk, a becenevére is fényt derítünk: a közeli ismerősei csak „Menszi”-nek szólítják, de saját bevallása szerint minden „M”-betűvel kezdődő szóra odakapja a fejét.

– Ha „M” betűt hallok, már figyelek – mondta. – Mária Magdolnának kereszteltek. A szüleim Magdusnak szólítottak, a húgom születése után pedig Manyi lettem egészen az egyetem ötödik évéig, amikor megismerkedtem a későbbi férjemmel, Katona Péterrel. Addig is Mencusnak nevezett a szintén kaposvári Csobod Erzsébet, akivel együtt jártam gimnáziumba, és az egyetemen is csoporttársam volt. A férjem viszont leszögezte: a „Menszi” elegánsabb, mert franciásan hangzik, és nekem is tetszett, mert különben is tanultam, szerettem a francia nyelvet – árulta el mosolyogva beceneve titkát Bazsika Mária, aki gyermekkorát Fonyódon töltötte.

– Ötéves voltam, amikor először mondtam, hogy „doktorbácsi” leszek – mesélte Bazsika Mária. – Az édesapám halász volt, de a szüleim fontosnak tartották, hogy megfelelő neveltetésben legyen részem. Fonyódon a zárda iskolájába jártam, ahol apácák tanítottak a közismereti tárgyakra és művészetekre is. A fonyódi zárda amolyan bentlakásos iskola volt, a megye minden területéről fogadtak gyerekeket az apácák, akik az iskolát saját kezükkel építették föl. Hetedikes voltam, amikor az apácákat világi tanítók váltották. A nővérek Budapestre kerültek, úgy búcsúztunk el, hogy amint lehet, engem is felvisznek. Már a Munkácsyba jártam, amikor a második év végén Budapestre mehettem. A harmadik osztályt ott végeztem, de anyagi gondok miatt vissza kellett jönnöm Kaposvárra. Ekkor 1957-et írtunk...

– Ötödéves egyetemista voltam, amikor a szüleimet behívták a fonyódi községházára, és invitálták őket, hogy lépjenek be a tsz-be, mert ellenkező esetben „hazahoznak” engem az egyetemről – folytatta történetét Bazsika Mária. – A tudtomon kívül megtették értem. Amikor lediplomáztam, csak akkor tudtam meg, milyen ára volt annak, hogy én lettem Fonyód halász-földműves családjainak első diplomása. Az egyetem elvégzése után ugyanúgy mentem gyalog édesanyámmal a mezőre, mint azelőtt. Vittem a vasvillát, és gyakran segítettem neki a villasoron a SZOT-üdülőben ágyneműt húzni – emlékezett vissza frissdiplomás éveire. Sebész szeretett volna lenni, ám a tanulmányi osztály eredetileg portás végzettséggel bíró vezetője úgy döntött, az áhított budapesti és kaposvári kórház helyett Marcaliba küldi.

– Akkor nem tetszett a döntés, de utólag már tudom, mennyi mindent tanultam Marcaliban. Birkózó vállát tettem helyre a tatamin, sérvet, vakbelet is operálhattam, nagy tudású orvosok voltak körülöttem. Aztán 1960-tól harmincegy éven át dolgoztam a kaposvári kórházban.

Ötvenöt éves volt, amikor férjét elvesztette, majd szinte azonnal nyugdíjba küldték. – Több évtizedes munka, évekig havi tizenöt ügyelet, vizsgálatok, műtétek sora, rendelőintézeti ötven-hetven beteg vizsgálata délutánonként, ez állt mögöttem – mondta. – Óriási csapásnak, igazságtalanságnak éltem meg, ami velem történt. Sokat tudtam volna még tenni a betegekért. Aztán utólag rájöttem, életem egyik legjobb döntése volt, amikor magánpraxist vállaltam 1982-ben. Ma is figyelemmel kísérem, miként változik, fejlődik a gyógyítás. Míg régen műtéttel javítottuk a kancsalságot, majd szemüveggel rásegítettünk, addig napjainkban pont fordítva, szemüveggel próbálják korrigálni, és ha a módszer nem jár sikerrel, lehet, már késő, hogy a műtét hatékony eredményt hozzon.

– Van, aki már harminc éve jár hozzám, és mindig izgatottan kérdezi, hogy ugye dolgozom még – folytatta. – Engem még mindig fűt a kíváncsiság, mit találok a szemfenéken. Izgalmasnak tartom, ám van egy szomorú része is a munkámnak: az éleslátás központjának elromlása, ami ellen senki semmit nem tud tenni – mondta Bazsika Mária, aki immáron hatvan éve praktizál. A közelmúltban vehette át gyémántdiplomáját, ám nem a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, hanem a postástól.

– Sajnos, a szokásos ünnepség, a pompa, a taps, a csoporttársakkal való találkozás elmaradt, pedig nagyon jól esett volna a lelkemnek. Talán öt év múlva, amikor megkapjuk a vasdiplománkat, bepótolhatjuk a találkozást – reménykedett a főorvos, aki nem fontolgatja, hogy abbahagyja a munkát.

Tiszteletbeli vasutasként járt egykor a budapesti operába

– Nagyon érdekelnek más kultúrák, művészeti ágak, szerettek utazni, Brazíliától Kínáig bejártam a fél világot, minden más miatt tetszett – mesélt hobbijáról Bazsika Mária.

A társadalmi életet és a színház világát most ugyan mellőznie kell, de operarajongó lévén a budapesti kirándulásokat hiányolja leginkább.

– Egy angol nyelvtanfolyamon ismerkedtem meg azzal a hölg­gyel, aki az Operába szervezett utakat a vasutas szakszervezeten keresztül – mondta. – Engem is tiszteletbeli vasutassá fogadtak, így jártunk fel rendszeres időközönként hétvégeken Budapestre. Elemózsiás csomaggal szálltunk fel a buszra, és a fennmaradó időben még Budapestet is bejártuk – mesélte Bazsika Mária, aki a TIT rendezvényeire és a Lions Klub eseményeire is szívesen eljárna végre. Az első kaposvári Lions Clubnak egyik alapítótagjaként ma is aktívan részt vesz a jótékonysági eseményeken, glaucomaszűréssel segíti a klub jótékonysági munkáját.