Az örömből, a derűs jelenlétből kell hogy maradjon otthonra is

– Nem általános, hogy valaki négy évtizedet egy helyen „lehúzzon”. Nem esett soha kísértésbe, vagy nem hívták máshova? 
– Dehogynem! Pályám elején volt kísértés bőven, hiszen több kollégám is váltott, és kipróbálta magát az egészségügy más területein, de én nem hagytam magamat elcsábítani. Az ellátottak és a szakma iránti szeretet mindig visszatartott. Nem tagadom, szerencsés helyzetben is voltam, nagyon erős szakmai team, segítő kollektíva vett körül. 
– Amikor elegánsan azt mondjuk: a segítőszakmák nem túl egyszerű terepre irányulnak, akkor nagyon óvatosan fogalmazunk. Önnek mi adott erőt ehhez a hivatáshoz? Elég a szakmaszeretet? 
– Mindig fontos volt számomra, hogy segítsek a rám bízott embereken. 1982 januárjától 1996 novemberéig a Szeretet Szociális Otthon pszichiátriai részlegén, a kastélyépületben dolgoztam ápolóként. S most, hogy visszatekintek életemre, hivatásomra, öröm tölt el, hiszen az első perctől kezdve szerettem a munkámat. Természetesen ehhez a tevékenységhez is elengedhetetlen a szakma iránti alázat és a hivatástudat. Úgy érzem, mindez nemcsak pályám elején volt jellemző rám, hanem most is. 
– A demencia, az időskori elbutulás már-már népbetegség. Mivel védekezhetünk ellene? 
– Védekezni ellene sajnos nem lehet, de fontos a szellemi frissesség megtartása olyan tevékenységekkel, amelyek gondolkodásra késztetik az otthonban élőket, s kellő motivációt jelentenek számukra. Mire gondolok? Olyanokra, mint a rejtvényfejtés, az olvasás, a felolvasás, amelyeket kérdések-válaszok követnek, a rendszeres kiscsoportos együttlét, az emlékek felidézése… 
– Ön az egyik motorja volt a demensrészleg kialakításának, de megszerezte a pszichiátriai szak­ápoló szakképesítést is. Gondolom: az emberi szó, a humánum, az irgalom mindkét területen kulcsszó az ellátottak gondozásában. 
– A humánum és a tisztelet elengedhetetlen a demens emberek gondozásában is. Minden nap hálás vagyok, mert olyan támogató környezet vesz körül, amely mindezt lehetővé tette. 
– Az ellátottak háláját is érzi? 
– Olykor igen, s ez rám is doppingszerként hat, jóllehet, nem várunk hálát a munkánkért. Ha ez lett volna a fő vonz­erő, akkor nem maradtam volna magam sem ily hosszú ideig a pályán. 
– Az emberi méltóság tiszteletben tartása mellett, olykor el kell búcsúzniuk egy-egy otthonlakótól… 
– Ez mindig nehéz, mert kötődés alakul ki az ellátottakkal. 
– Munkahelyén öröm és harmónia sugárzik önből. Marad otthonra is belőle? 
– Mivel nagyon szeretem a munkámat, ezért örömmel veszek minden új kihívást. Mivel szerető család vesz körül – és a „hátország” rendkívül fontos a munkahely szempontjából ­is –, és van három kisunokám, az örömből muszáj, hogy maradjon otthonra is. 
– Ápolási csoportvezető és telephelyvezető is volt párhuzamosan, és nagy gondot fordított az utánpótlás-nevelésre. Hogy érzékeli, a mostani, fiatal kollégákban is megvan ugyanaz a belső tűz, mint ami önben megvolt több mint negyven éven át? 
– Mint minden más munkaterületre, így a szociális ellátórendszerre is igaz, hogy sokféle kolléga dolgozik együtt. Sajnos a belső tűz nem mindenkire jellemző, de szerencsére néhány kiemelkedő egyéniség mindig akad. 
– Már fontolgatja a nyugdíjba vonulást. Milyen bepótolnivalói vannak odahaza? 
– Minél több időt szeretnék szentelni a családomnak. Nagyon szeretek olvasni, színházba járni és kulturális programokon részt venni, remélem, még több idő jut majd ezekre a rám váró esztendőkben. Ahogy a munkahelyemen lepergett évtizedeket, úgy a nyugdíjas éveket is aktívan szeretném tölteni. 
– Mi jutott először az eszébe, amikor a Belügyminisztériumban, Fülöp Attila államtitkártól átvette az elismerést? 
– Gyönyörű volt az ünnepség a márványteremben. Magam sem gondoltam, de igencsak elérzékenyültem. A hála tört fel belőlem elsőként, hogy ezt a nehézségekkel teli, de mégis gyönyörű utat végigjárhattam. 
 

Roma nőket segít jó szociális gondozóvá válni 

A berzencei intézmény vezetőjétől, Szőke Józseftől megtudtuk: a kitüntetett szakember nagy gondot fordított a csurgói szakképző iskolából érkező szociális gondozó és ápoló tanulók gyakorlati oktatására is, valamint a „Nő az esély” projektben részt vevő roma nők szociális gondozóvá válásában és megtartásában is tevékeny szerep hárult rá. Mindennapi ápolási csoportvezetői munkájában hatékony együttműködést alakított ki az egészségügyi szolgáltatókkal, az intézmény orvosaival, a járóbeteg szakellátókkal és a kórházi szervezetekkel. A pandémia időszakában is felelősen, következetesen érvényesítette az infekciókontroll-szabályokat és mindent megtett annak érdekében, hogy az intézmény a legkisebb kockázatokkal és veszteségekkel vészelje át a veszélyhelyzetet.