Megtiltották a fürdőzést, mert belefulladt a határőr

A két világháború között kezdte kitermelni a kavicsot a saját földjén Windisch János helyi gazdálkodó, akit gazdag Windischnek emlegettek a faluban. Hortobágyi Ferenc nagyapja volt a gazdag Windisch testvére, a család szegény ágán. A tulajdonos ökrös fogatokkal hordta a kavicsot az állomásra, kézzel lapátolták a sódert a vagonokba. A két világháború előtt úgy hívták a tavat a gyékényesiek, hogy a „Windisch gödre”. 
– A tó egyre mélyült, és amikor az édesanyám és a nagynéném már nagyobbak voltak, lehetett fürödni, 1935–38 táján – idézte fel a családi emlékeket Hortobágyi Ferenc. – Később a német csapatoknak is itt bányászták a sódert, mert sok betonerődöt kellett építeni. Nem csak a vasutat, a kavicsbányát is őrizték a német katonák légvédelmi ütegei. Jancsi bácsi okos ember volt, de az államosítással elvették tőle a területet. 
Gyerekkoromban volt nagy Kotró és kis Kotró, ahol kotrógépekkel kotorták ki a kavicsot, és egy lefektetett sínpár vezetett a parton, és ahogy a bánya terjeszkedett, utánaépítették. Egy kis mozdonya volt az állami bányának, az húzta a nagy állomásra a sóderes kocsikat. 
Kezdetben megkötések nélkül használhatták a horgászok a tavat. Amikor az öccsével horgásztak, ha éjjel nyolc lámpa égett a parton, akkor már azt mondták, hogy milyen sokan vannak. El volt választva a kis Kotró a nagytól, de aztán összekotorták. Már akkor volt néhány kalyiba a parton, és az 1970-es években egyre több lett. Aztán a gyékényesi tanács csináltatott a kiserdő alatt egy strandot, ki is betonozták, lépcsőt építettek hozzá, hogy ne fürödjenek máshol az emberek, mert többen belefulladtak a mély és hideg vízbe. 
Egy jól úszó falubeli gim­nazistát fogadtak fel úszómesternek, öltözőkabinok is voltak. De amikor egy határőr belefulladt a tóba, megtiltották a fürdést. 

Az egykori házhelyeken több tízmilliós ingatlanok állnak

Hortobágyi Ferenc, az egykori leszármazott 25 éven át horgászott a tavon, kezdetben megkötések nélkül. 
– Később a zákányi önkormányzat megtiltotta a bungalók építését – emlékezett. – Hiába tiltakoztunk, azt mondták, hogy a part veszélyes. Szakértőket hoztak, meg bányahatóságot, hogy nem szabad a partra építeni, mert az épület belecsúszik a Kotróba. Mindenkivel lebontatták a horgásztanyákat és kitalálták, hogy szektorokban építenek fel szabványházakat. Azért vannak most az egyforma házak. A szektorok között több méter távolságot kell hagyni, hogy aki jön horgászni, le tudjon menni a partra, nem küldhette el a horgásztanya tulajdonosa, mert nem az övé volt a part. Manapság nem tudtam lemenni a partra, mert mindenhonnan elküldtek. Korábban volt, hogy a szenny­vizet a Kotróba engedték, aztán közművesítették a partot, és ezután beszedték az üdülési adót. Benézett az ellenőr, és ha egy ágy volt a kalyibában, akkor azt mondta, hogy az ágyon ott is alszik, pihen a tulajdonos, tehát fizessen. A házhelyemet a vízparton nem is igényeltem vissza. A hajdan pár százezer forintba kerülő szabványházak ma 40 millióért mennek el az ingatlanpiacon. A horgászok mindig rendet tartottak maguk körül, nem volt szemét, emlékezett a nyugdíjas férfi. Ma mindenütt kerítés, sövény van, mert a nyaralók, vagy ahogy a gyékényesiek mondják, a turisták mindent elfoglaltak. Horgászni sem tudtak már az idősek a régi helyükön, mert hol egy búvár jött fel a mélyből, hol egy csónakkal eveztek arra, miközben a partról szólt a lakodalmas zene. Ez már nem volt pihenés az egykori leszármazott számára, ki sem váltotta a horgászengedélyét.