Szigetnyi emlék

A kamaszfiú és az öregember a természetben éli mindennapjait, megismerik a Kis-Balaton minden szépségét, és legyőzik a nehézségeit. Egy nyár alatt a gyerek megerősödik, miközben az idős ember összegzi hosszú életének tapasztalatait, ezzel is egymást segítik az élet indulásához és befejezéséhez közel. Fiatalkorunk olvasmánya, a Tüskevár lassan történelmi művé nemesedik annak ellenére, hogy a somogyiak annyira magukénak érzik a magyar vidék íróját, Fekete Istvánt, hogy olyan mintha ma is köztünk élne. A nádi világ azonban egyre távolabb kerül tőlünk, régi olvasóktól, mintha szigetként elsüllyedne gyermekkorunk emlékei között. 

Olvasom, hogy Írország húsznál több szigetre keres lakosokat, július elsejétől lehet jelentkezni. Több mint 30 millió forintnak megfelelő eurót kaphat a projektet koordináló intézménytől, aki odaköltözik a nyugati szigetekre, az ottani természetbe. A kormány közleménye szerint az a cél, hogy növeljék a szigetek lakosságát, újjáélesszék a közösségeket, javítsák a szolgáltatásokat és hasznosítsák a régóta, sok esetben már fél évszázad óta üresen álló házakat. Az odaadott pénzt azonban nem lehet bármire elkölteni, egyszerűen felélni és eldorbézolni, természetesen csak házvásárlásra, az épületekkel kapcsolatos teendőkre, felújításra vagy átépítésre szabad fordítani a jelentkezőknek. 

Ahogyan látom, a saját emlékeink szigetét sajnos nem pénzeli senki. A somogyi tájon született embereknek természetes, hogy a Zselic, a Dráva, a Balaton rejtekén élünk. Nem nagyon megyünk innen. Vagy ha mégis, hát a szívünket itt hagyjuk. Mert azt megszoktuk, ha üres a zsebünk, legalább a szívünk legyen tele.