Tisztánlátás

Jól emlékszem semmihez sem fogható esetlenségemre, bár évtizedekkel ezelőtt történt. Lakott az utcánkban egy fiú, akit csak szódásüveg-szemüvegesnek hívtunk magunk közt gyerekkorunkban. Ezen kívül nem csúfoltuk testi hiányossága miatt – tudtuk, hogy nagyjából csak foltokat lát –, de nem is igazán segítettünk neki az eligazodásban a világban. Leginkább azért, mert fogalmunk se volt, hogyan fogjunk hozzá. Esetlenül egyszer-kétszer megkérdeztük tőle, beáll-e bújócskázni közénk, s ha ritkán igen volt a válasz, jóval fejlettebb hallása miatt akár győztes is lehetett volna, de a hepehupás talaj mindig kifogott rajta. Így hát többnyire egy padon ücsörögve múlatta az időt. 

Akkor persze még nem is hallottunk olyan érzékenyítő programokról, mint a vakséta vagy a vakvacsora. Ahol valamennyi résztvevőre egy nagy kaland vár, melynek során egyik legfontosabb érzékszervüket kapcsolják ki. Utóbbi esetében letakart szemmel kell elfogyasztani egy vacsorát. Ahol már az is kihívás, hogy megtalálja az ember a helyét, s leüljön az asztalhoz, arról már nem is beszélve, hogy a villával valahogy belapátolja a rizst a szájába, vagy egy kancsóból kitöltsön egy pohár vizet. 

Bár a szódásszemüveges fiú története óta évtizedek teltek el, s némi előrelépés talán tapasztalható társadalmunkban az elfogadás területén, csupán némi előrelépésről beszélhetünk. Mint ahogy egyik kedves barátom mozgássérült kislánya fogalmazott nemrégiben: még mindig túl sok a sajnálkozó tekintet az utcákon. Van tehát még bőven mit tanulnunk tőlük elfogadásról, életörömről – ahogy az előbb említett kislány édesanyja fogalmazott: ha a lányom ebben az állapotában örülni tud az életnek, akkor nehogy már mi ne tudjunk – és küzdésről. Mert bár a vakvacsora után a meghívottak számára véget ér a kaland azzal, hogy lekerül a szemükről a takaró, az volna az igazi, ha vele együtt a szemellenző is lekerülne rólunk, s tisztán látnánk, az hogy teljes életet élünk-e, leginkább szemlélet kérdése.