Hullámok

A kápolna melletti kastélytársalgóban gondozók és gondozottak foglalnak helyet a közönséggel szemben sorakozó székeken, hogy bemutassák produkciójukat, melyre hetek óta készültek. A szociális otthon egyik madártestű lakóját ketten is kísérik, hogy óvatosan leültessék helyére, ünneplőbe öltözött társai közé. Szürke könyökmankóját székének támasztják, majd mappa kerül a kezébe. Az ősz hajú asszony ismeretlen szerző szövegét kezdi el mondani. Az idős ember imáját olvassa magabiztosan. Minden szó- és mondathangsúly a helyén, a megrendítő fohász megérinti a lelkeket: „Uram vigyázz reám, hogy öreg koromban is szerethető legyek! Fékezd meg túlbuzgóságomat, amellyel azt képzelem, hogy nekem minden témához mindig mondanom kell valamit! Szabadíts meg attól a jó szándékú segíteni akarástól, amellyel mindig én akarom elrendezni mások rendezetlen ügyeit! Ne vegyem zokon, ha az emberek beavatkozásnak nevezik az én segíteni akarásomat! Taníts meg arra, hogy okos legyek, de nem okoskodó! Legyek mindig kész a szolgálatra, de a mellőzést is el tudjam fogadni!” – szakad fel a szó, majd száll az égbe az ima, hogy odataláljon a címzetthez, ki nem más, mint Isten. De nem is kell, hogy égbe szálljon a fohász, hiszen a Teremtő ott ül a megtört sorsú, az életből kifelé készülők között éppúgy, mint a notabilitásokkal tarkított publikum sorai között. Itt van köröttünk s bennünk. Mindannyiunkban. 

Rá-rápillantok a vendégek arcára. Különös fény ragyog rajtuk. Nehéz eldönteni, hogy a megilletődöttség, az együttérzés tükröződik tekintetükben, vagy emlékképek lenyomatai törtek elő a lélek mélyéből. Szülőkről, nagy- és dédszülőkről. Az ősökről. Gyökereinkről. 

Újra visszazökkent az ima: „Ajándékozzál meg azzal a csodálatos bölcsességgel, amely beláttatja velem, hogy én is tévedhetek! Vigyázz reám, hogy öregkoromban is szerethető legyek! Taníts meg arra, hogy előítéletektől és irigységtől mentesen fel tudjam fedezni az utánam következő nemzedékek igazát, és ajándékozd nekem azt a derűs szabadságot, hogy sok jót tudjak mondani a fiatalokról! Tölts be úgy a te szereteteddel, hogy vénségemben is szívesen szóba álljanak velem az emberek! Tudom, hogy nem vagyok szent, de azt is tudom, hogy az öregember örökös zsörtölődése az ördög munkájának a csúcsteljesítménye.” 

Mennyi bölcsesség feszül e fohászban, mennyi irányt mutató, reményteli gondolat hullámzik a sorokban! S hogy életünk hullámverése valóban szívtől szívig, lélektől lélekig áradjon, a hangszórókból felcsendül Strauss muzsikája, a Kék Duna keringő, és a hölgykoszorú – kézbe adott apró halványzöld és világoskék kendőkkel – táncba kezd. Széktáncba. A valcer dallamaira hol tarajos hullámokat, hol sima vízfelületet imitálnak a jobbra-balra, le- s felfelé és átlósan meglengetett tenyérnyi kendők. A lélek táncol oly tüzes szenvedéllyel a köszvényes ujjak szorította textildarabokkal, teret és időt összemosva a mával és az örökkévalósággal. 

A tapsot követően a gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár lép a mikrofonhoz az első sorból. Ünnepi beszédét ezzel kezdi: de jó volna, ha az ismeretlen szerző imáját minél többen hallanák s mondanák! Nagy segítségünkre lenne életünk mindennapjain!