Hatvan éve követi a nyáj, azóta se tette le a pásztorbotot a bárdi juhász

– 1966-ban kezdtem el juhászkodni, mindössze tizenöt évesen. A Baranya megyei elekmajori pusztán laktam, ahol sokan foglalkoztak birkákkal – mesélt a kezdetekről az idős juhász, aki a napokban is a Bárd­udvarnok környéki legelőket járta a rábízott nyájjal. 

– Örökmozgó gyerekként mindig a környezetükben voltam és rám ragadt a mesterség. Ezután a gyomai juhtenyésztő iskolába jártam, majd 27 hónap katonaság után folytathattam a nyáj terelését – mondta el Borsós István. Megjegyezte, hogy akkoriban eleinte a birkákat a gyapjú miatt tartották. Kedvelt fajta volt a fésűs merinó, régen jól megfizették a lenyírt bundáját. 

– Ma már a gyapjúért alig adnak valamit, emiatt a húsáért tartják leginkább az állatot – tette hozzá, miközben kiáltott Vándornak, hogy terelje felé a birkákat. A keverék kutya évek óta hűséges kísérője. 
– Régi ismerősöm volt Paládi Vince, és hozott tőlem pár birkát, majd hozzá szegődtem juhászként és azóta is itt élek a Kaposmérő és Bárdudvarnok között megbújó telepen – mesélte a juhász. Borsós István meg is jegyezte, jó sok kilométer van a lábaiban, de sajnos egyre lassabban teszi meg az utat a háromszáz birkával. 

Délelőtt 9–10 között indul és legalább négy óráig kint van a nyájjal. Azt mondta: oda kell figyelni, mert nem messze találkozott már aranysakállal, amely a bárányt hamar elviszi. 
– Régen dolgoztam vándorjuhászként, éjjel-nappal mentem, kint aludtam a nyájjal, sőt nyírtam is, és voltam fogó is. Sosem voltam egy vastag gyerek, de fiatalon több erő volt bennem – mondta mosolyogva Borsós István. 

– Szeretem a szakmámat, amíg bírom, csinálom. Egy jó vastag könyv lenne a teljes életemből, ha elmesélnék mindent – jegyezte meg mosolyogva a 73 éves juhász. Családjáról annyit mondott el, hogy van egy kamionsofőr fia és varrodavezető lánya, de nem ápolnak szoros kapcsolatot.