Behálózva

Két nagy mobiltelefonos cég is csütörtököt mondott kedden, már ami a szolgáltatásuk elérhetőségét illeti. Néhány óráig tartott csupán a technikai malőr, mégis milliókat fosztott meg a kapcsolattartás zsigeri igényétől. 

A szomorú eset fényesen rávilágít legújabb függőségünkre, és egyúttal fájdalmasan tépte le a leplet kiszolgáltatottságunkról. Órákig nem értük el a külvilágot telefonon, így nem tarthattuk családunk, ismerősünk, üzleti partnerünk életének ütőerén kezünk. Az egyébként mára természetesnek gondolt cselekvéssornak parancsolt megálljt a hiba: a mindig elérhető mindenki illúzióját zúzta szét. 

Régen, mondjuk néhány évtizede, nem volt ez ekkora igény. Emlékszem, mikor édesanyám sertéstartó-hitelt vett fel a vezetékes telefon kiépítésére, hogy egyáltalán legyen nálunk vonal. Lakótelepi lakásban éltünk, így azóta sem világos, végül hogyan számolt el jó anyám a nem létező disznókkal, de nagyapám kedélyeit biztosan sikerült csillapítania. Mert szerinte mi csak „urizálunk” a telefonnal, és ő ilyesfajta luxust sem erkölcsileg, sem pénzügyileg nem tudott támogatni. Sohasem. Aztán a vadiúj, spenótzöld telefont csak néztük hónapokig. Nem tudtunk egy számot sem, és a mi számunkat sem tudta senki. De elérhetőek voltunk, és valamiért ez mindenkit megnyugtatott. Függetlenül attól, hogy a valakivel beszélni akartunk, fogtuk magunkat, és elmentünk hozzá. Akkor még ilyen sebessége volt a világnak. Mára, ha valaki nem veszi fel a telefont, akkor nyilvánvalóan csakis baj történhetett vele. Ha nem hív vissza egy-két órán belül, akkor valószínű a legrosszabb, talán már nincs is köztünk. Az állandó jelenlét illúziója újfajta, különleges félelmeket is szőtt. Így már nem is meglepő, ha megremeg szívünk, amikor a kapcsolati hálónk akár csak egy pillanatra is megszakad.