Hosszú büszkeség

Gyermekkorom óta szeretek vonatozni, ilyenkor általában belefeledkezem a magyar tájba. Újabban azonban a feleségem rábeszélt, hogy az interneten lefoglalt telekocsi szolgáltatással gyorsabban és kényelmesebben elérhetjük az úti célunkat. Jó darabig húzódoztam, mert nehezebben közösködöm, meg aztán azt sem éreztem biztosnak, hogy egy magánfuvar biztosan nekivág-e az útnak, de el kell ismernem, hogy még nem ért csalódás. Sőt egy új dimenzió nyílt meg számomra, mert manapság a vonaton már nem társalognak az útitársak, a telekocsiban azonban könnyen beszédbe elegyednek egymással és a sofőrrel az utasok. 
Legutóbb egy huszonéves párral utaztunk együtt, akik a repülőtérre tartottak, vissza az angliai lakó- és munkahelyükre. A fiatalember grafikusként, párja egy idősotthonban ápolóként dolgozik. A fiatal nő megjegyezte, hogy össze sem lehet hasonlítani a hozzáállást, mert külföldön mindent megtesznek a munkavállalóért. Ellenpélda is akad persze, vetette fel a fiatal férfi, mert a barátjának megmondta az angol cég, hogy évente maximum kétszer lehet beteg, különben kirúgják még akkor is, ha elégedettek a munkájával. 
A fiatal párt a férfi szülei kísérték el. A szülők is dolgoztak kint, de hazaköltöztek, mert sok minden köti őket Somogyhoz. A fiatalok azonban már nem akarnak végleg hazajönni, vallották be, de azt is hozzátették, hogy büszkék a magyarságukra. Remélhetőleg ez a büszkeség kitart generációkon át...