Ünnepi szürkeség

Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyiknek a magyar kultúra napja nem vele született ünnepe, hiszen kamaszkoromban, 1985-ben vetették fel még csak a gondolatát is. A megemlékezésnek Farsang Árpád zongoraművész volt a szószólója. Szép halkan lett ünnep a magyar kultúra napja körülöttem, egyébként is csendes januári időpont, amikor a Kölcsey letisztázta és dátummal látta el a Himnusz szövegét. Általában év elején, az első hónap vége felé kevés dolog történik, az ember tud befelé figyelni, és ha önmagunkba nézünk, a magyar kultúra segít tájékozódni. A nemzetünk sokat adott Európa, a világ kultúrájának, hangzott az ünnep megteremtésének indoklása egykor. Hozzátették az ünnep megalkotói, hogy ez az örökség tartást ad, gazdálkodni lehet vele, sőt segíthet a mai gondok megoldásában is. Az akkori döntéshozók talán el sem tudták volna képzelni, milyen gondok jöhetnek jó negyven év alatt. A gondok is maradtak, de szerencsére a magyar kultúra is. A magyar kultúra olyan, mint a levegő, talán észre sem vesszük, hogy azt lélegezzük, de nehezen tudnánk élni nélküle. 

Ha valaki nem olvas, akkor semmivel sincs jobb helyzetben, mintha nem tudna olvasni, ragadt meg a fejemben, amikor egy kaposvári lelkész Mark Twaint idézte. Ne mondjunk le az olvasásról, hogy ne veszítsük el a magyar kultúrát akár ünnepnapon, akár a hétköznapokon. S a szürke, nehéz hétköznapokból van több.