Csak őszintén!

Rohan az idő! Immár 176 éve emlékezünk meg arról, amit kiharcoltak maguknak a magyarok. De pontosan mi is történt 1848. március 15-én? Utcai kérdezősködésem eredménye elvette a kedvemet! Ugyanis nagy dilemma ilyentájt, hogy egyszerűen üljön le az ember a billentyűzet elé, és kopogja be, mit is gondol az egyik legszentebb forradalmunkról, vagy kérdezze meg a kortársait, milyen is a nemzeti emlékezet. Nemrégiben azt írtam: amikor azt mondják 1848. március 15., akkor azt feleljük: forradalom! Nem! Már nem így van! Néhány bizonytalan kérdés, s már a nevekkel is baj van. Úgy tetszik, megkoptak a régi útjelzők, amelyek megmutatják, honnan jöttünk, hogyan is kanyarogtunk a hosszú út során. Alig ismertek már az emlékműveken szereplő nevek, amelyek még így is fáradhatatlanul emlékeztetnek: mennyi áldozatra volt szükség ahhoz, hogy mi itt lehetünk, itt élhetünk! 

Alig ismertek ma már az emlékműveken szereplő nevek

Visszakanyarodhatnak tehát a régmúlthoz a beszédírók, hiszen határt lépett a feledés. Újra szükség van 1848 üzenetének az értelmezésére, a történelmi esemény részleteinek a felemlegetésére. Hadd szóljon hát a márciusi ifjak, Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi, a Pilvax kávéház, a 12 pont, a Landerer-nyomda, a Nemzeti dal, Táncsics, a Nemzeti Múzeum, a sajtószabadság, Kossuth, Bécs emlegetése. Ismételjük csak, mert nem lehet elégszer. Játsszunk el a gondolattal, hogy mit tettünk volna mi? S ha jól értelmezzük az 1848. március 15-én történteket, akkor mit kellene tennünk ma? 
A szabadság folyton változó fogalom, de örök vágya az embernek. Emlékezni akkor is kell, ha már nincsenek fizikai túlélők. Az eszmék, a célok, az erőfeszítések mindig a kor kihívásában jelennek meg. A múlt megidézett eseményei ugyanis mindig a jelenbe vezetnek, és a jövőbe mutatnak. Ha pedig így van, akkor mi a tétje a mai forradalmunknak? Mit jelent ma a „Talpra magyar”? Hogyan küzdjük le a félelmeinket egy válságos világban, amikor a szomszédos országban fegyverek dörögnek, s az áldozatok között magyar neveket is olvasunk. Mit tehetünk a családtagjainkért, barátainkért, az életünkért? Vajon a magyar nemzet épüléséért dolgozunk-e mindahányan, vagy nyomorúságos érdekek írják felül a közös célt? Mire jutnak a számító álforradalmárok, akik megtartják nemzeti imádságaink dallamát, de átírják a szövegét, hogy egy egyesült őrület részévé tegyék nemzetünket? 
Szóval mit kíván a magyar nemzet? Legyen végre őszinteség!