Isten ma sem mond le a magyar népről és a nemzetről!

– Fontos az a szolgálat, amit a szülők végeznek a családban. Ahol jó mintát kapnak a gyerekek, ott a következő generáció is pozitív példák mentén szervezi az életét. Nem közömbös, hogy mit tapasztal otthon a gyerek, hogy élik meg szülei a hétköz- és ünnepnapokat. Az egyházi jelenlétük is csak úgy hiteles, ha a családon belül is megélik hitüket. Tudom, hogy nem mindenki érkezik ilyen közegből, de az egyházi közösség kapaszkodót jelenthet. Az is igaz, hogy ki szokták játszani egymás ellen a generációkat. A szülők nem akarnak azzal azonosulni, amit a fiatalok szeretnének, az ifjak meg nem vágynak eleik nyomdokába. Ezért szeparálódnak a generációk. Mi arra törekszünk, hogy a különféle generációkat egymásra figyelésre próbáljuk nevelni. Istentiszteleti rendünkbe ezért például a modernebb énekek is bekerülnek, az ifjak pedig megismerkedhetnek a hagyományos dallamkinccsel. Sokszor hangsúlyozzuk, hogy ha van ma normaképző erő a sokszor szétesőnek mutatkozó magyar társadalomban, akkor az a keresztyénség. Ezért aztán felekezetünk mindig él a lehetőséggel, hogy nemzeti ünnepünkön településünk, Szólád társadalmi eseményein jelen legyünk. Nemzeti ünnepeink nem választhatók el a bibliai tanításoktól, üzeneteik nem érthetők meg a Szentírás ismerete nélkül. 
– Ön tanít hittant. Nem tűnik mindez túl utópisztikusnak a mai digitális korban? 
– Egyáltalán nem, ugyanis pszichológiailag bizonyított tény, hogy minden ember vágyik közösségre, barátkozásra, valóságos kapcsolatra a másikkal. Nálunk a hitoktatás nem az iskolában, hanem a gyülekezeti épületekben zajlik, így már ezáltal is integrálódnak a gyerekek egy nagyobb közösségbe. 
– A lényeg a szív mélyén van, s hogy egy-egy nemzeti ünnep katartikus erővel hasson, az a szülők, pedagógusok, adott esetben a lelkészek munkájának gyümölcse is. Milyen visszajelzésekkel szembesül diákoktól, szülőktől? 
– Úgy látom: fogékonyak ezekre az értékekre. Speciális adottságunk, hogy gyülekezeti fenntartású óvodába járhatnak a kicsik. S mivel az első intézményi keret az óvoda, ahol olyan természetességgel fonódik össze a hitbéli megtapasztalás és nemzeti létünk valósága, hogy amikor például március 15-én az ovisok szolgálnak, akkor nem ellenpólusként hatnak, hanem egymást erősítő mozzanatként. Jól megférnek egymás mellett a Jézust dicsőítő énekek és a 48-as nóták. Az egyház soha nem választható külön attól a társadalomtól, attól a nemzeti valóságtól, ahol élünk. Isten, amikor megteremtett bennünket, elhelyezett valahova. Nem véletlenül, hanem akár teológiailag is levezethető elgondolásból. Ezt értékelik a szülők, a pedagógusok és a diákok is, hiszen egy-egy települési nemzeti ünnepen komplex létezésként élhetik meg az élményt. Hívőként pedig kötelességünk küldetéssel jelen lenni a társadalomban. 
– Nem minden hívő gondolkodik így. A lelkipásztornak feladata az is, hogy rendet tegyen a fejekben és a szívekben. Van igénye erre a társadalomnak? 
– Eléggé árnyalt a kép. Van, akinek van erre igénye, s van, aki még nem ismerte fel mindezt. Az ember nem érzi magát biztonságban, ha nincs belső békessége, s ha nem óvják az életét. A rendnek azonban létezik egy veszélyes fogalma is, mert ha emberi autoritásokhoz kötjük, akkor ijesztő politikai formációk juthatnak eszünkbe. Olyanok is akár, melyek a XX. században is jelen voltak Európában. Viszont van a rendnek egy olyan kipróbált formája, amely nem az ember, hanem Isten erejére épít. A rend a Lélektől jön és a lélekre hat. Nem a megfelelés rendjét, a kikényszerített rendet szeretném érezni, hanem az Isten által belülről fakadót. Abban meg csak bizakodhatunk, hogy mások is ráéreznek a rend „ízére”… 
– A márciusi ifjak tüze-heve él a mai ifjakban? 
– Fel kell ébreszteni. Alapesetben nem biztos, hogy ott van bennük, de az ember Isten által úgy van összerakva, hogy az előbb említett Lélektől fakad mindaz, amit lelkesedésnek nevezünk. Amit lelkesen végez az ember, amiben megtalálja az örömét, az viszont egyből túlmutat a személyén. Sugárzik, és ez a sugárzás példaként hat. Ha felismerjük mindezt a személyiségünkben, akkor szabad tudatosítani magunkban: Istentől kincset kaptunk, amivel képesek vagyunk áthatni a ránk bízottak s környezetünk életét. 
– Lelkesítő szófűzése nemcsak az istentiszteleteken nyilvánul meg, hanem imáiban is. Előtted, Uram, illetve a Nem a felhők között című kötetei is tanúsítják ezt… 
– Ezt a talentumot arra kaptam, hogy ezt a fajta lelkesedést, lelkesítést közvetíthessem mások felé. E verses imádságoknak a formája közel áll a mai kor emberének befogadóképességéhez, gondolkodásmódjához, és így sok esetben olyanokat is elér, akik az úgynevezett hagyományos Krisztus-üzenetek világával nem tudnak mit kezdeni. Jó példa erre, hogy nagy sikere volt annak a CD-nek is, amelyen a Dinnyés József által megzenésített verseim hallhatók. 
– A nagyböjti időben jut idő a befelé tekintésre? 
– Korunk legnagyobb kihívása, sőt úgy is mondhatom: ördögi kísértése a túlpörgés, amiben élünk. Hétközi és vasárnapi gyülekezeti alkalmaink sora kifejezetten azt igyekszik hangsúlyozni: ki lehet lépni a mókuskerékből, meg lehet állni, el lehet, sőt el kell csendesedni, rabságainktól, káros szenvedélyeinktől meg lehet válni. Az utóbbi hetekben a bibliaóráinkon éppen ezért a bibliai bölcsességirodalom könyvei alapján – Zsoltárok, Példabeszédek, Prédikátor Könyve – arról beszélgetünk, miként teremthető meg magunkban Isten békéje. 
– Hogy látja: hit terén misszió az egész világ? 
– Egyértelműen. Sokszor alázattal be kell látnunk, hogy az Afrikából, Ázsiából, Dél-Amerikából hozzánk érkező misszionáriusok azért jönnek, mert az európai kereszténység elerőtlenedett. A muszlim invázió pedig hatalmas felkiáltójel számunkra. Körülöttem is sokan jajveszékelnek, hogy a mohamedánok legyőznek bennünket. Én azonban a hagyományos megközelítéssel szembemegyek. Nekünk ma is, csakúgy mint 2000 éve, van egy győzedelmes Krisztusunk. Más ideológiai irány nem győzheti le most sem, mi magunk vagyunk gyengék és kicsinyhitűek, nem hisszük el, hogy a győztes oldalán állunk. Mai magyar emberként se érjük be kevesebbel, minthogy komolyan vesszük azt: nem vagyunk az első közösségekhez képest másodosztályú keresztyének! Ne higgyük el azt se, hogy Isten lemondott volna erről a népről és nemzetről. A Tiéd, Uram! című verses imámban így fogalmaztam meg ezt:

Uram, 
elvek és áramlatok, akaratok és indulatok
bárhová is sodornák,
de add, hogy én mindig
higgyem, tudjam:
a Tiéd az ország!
Uram,
látod, hallod,
de sokan mondják,
hogy így akarom,
meg úgy akarom,
de add, hogy én mindig
higgyem, tudjam:
a Tiéd a hatalom!
Uram,
hát add, hogy levessük
végre mind
kivagyiságunk kínzó görcsét,
s népedként,
egy népként imádkozzuk:
a Tied, Uram,
a Tiéd a dicsőség!
Ámen!