Hetvenhat évesen sem hagyja megfakulni az Omega emlékét

– Új zenekart szervezett, hogy életben tartsák az Omega örökségét. Ez lelkileg mennyire nehéz, hiszen egykori zenésztársai közül hárman már nincsenek közöttünk? 
– Úgy gondoltam, hogy élő műfajban kell továbbvinni és ehhez kellett új zenekar. Teljesen természetes volt számomra, hogy új emberekkel, de folytatom tovább a zenélést. Nehéz volt eldönteni, hogy mennyire tehetem meg ezt úgy, hogy ne legyek kegyeletsértő, ugyanakkor az én belső gyászomhoz méltó legyen, mert minden nap feltörnek az emlékek, elég ha csak beleütközöm egy tárgyba a lakásomban, vagy ha éppen próbálunk és a zenei anyaggal találkozom. Ilyenkor sokszor eszembe jut, hogy régen hogyan szólt egy-egy szám, hogyan viselkedtünk akkoriban. 

– Hogyan választotta ki a zenekari tagokat? 
– Nem volt klasszikus értelemben vett válogató, hanem koncerthelyszíneken hallgattam meg őket és zenéket hallgattunk, kerestünk embereket. Az énekes volt a kulcs, mert ha nem találunk megfelelőt, akkor az egésznek nincs értelme. A legnehezebb ez volt, hogy közelében legyen az eredetinek. Az elején tisztáztuk, hogy nem Kóbor János alteregóját keressük, hanem azt, aki hitelesen tudja előadni az Omega-dalokat. Schrott Péterre esett a választásunk, pedig elsőre nem is őt ajánlották, de ráakadtam valahogy. A billentyűsünk Nagy Zsolt, Fekete Tibor a basszusgitáros, ők mindketten a Korálban zenéltek. Erdős Róbert gitáros pedig a legfiatalabb a zenekarban. 

– Milyen érzés volt az első közös fellépés? 
– A jelenlegi felállás először a tavalyi, őriszentpéteri buli után lépett színpadra. Amikor én 1971-ben megérkeztem az Omegába, Prágában léptünk fel és úgy készültünk rá, ha nem érünk el sikert, akkor feladjuk. Szerencsére szép siker volt. Én magamban ugyanúgy voltam most az első Omega Testamentum koncert előtt is, mint akkor 1971-ben. 

– Akkoriban mennyire volt nehéz érvényesülni? 
– Az sosem könnyű, most sem az. Akkoriban zenét létrehozni nem volt nehéz, a nagyobb nehézség a hangszer volt. Gitárhoz vagy fúvós hangszerhez nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Én is azért lettem dobos, mert az ötvenes években szaxofon a zeneiskolában nem volt és a családom nem volt tehetős, venni nem tudtunk. Így le kellett mondanom róla. Sokáig saját magunk készítettünk hangszereket, hogy tudjunk zenélni. A hetvenes évek közepén is volt még ez az amatőr mozgalom és a Molnár Gyuri pincéjében – ahol a nagybátyja méhekkel foglalkozott – hangfalakat készítettünk. Vágtuk a furnért, olvasztottuk az enyvet, ragasztottuk a fákat és vásároltuk a hangszórókat, itthon pedig raktuk össze. Saját magunk készítette mélynyomókat használtunk. 

– Említette Molnár Györgyöt, vele kapcsolatban felreppentek hírek a sajtóban, hogy nincsenek jóban. Mi igaz ebből? 
– Nekem nagyon rosszul esett, kellemetlen volt az egész felhajtás, amit a bulvármédia csinált. Az alapja az volt, hogy a Gyuri azt mondta, neki ennyi volt az Omega. Én viszont szerettem volna folytatni. Megkérdeztem őt is többször, de sajnos nemleges választ kaptam. 

– Akkor ezek szerint jóban vannak és beszélnek egymással? 
– Megvagyunk, de mindketten tartjuk az álláspontunkat, ami már korábban elhangzott. 

– Készült egy új dal, az Őrizzük a lángot. Milyen koncepció mentén alkották meg? 
– Közös szerzemény, hiszen a zenekari tagok hozzátették az ötleteiket. Ez így volt az Omegában is és szerettem volna követni a régiek példáját, ezt a zenei műhely jelleget továbbvinni. Szerencsére sikerült erre alkalmas zenésztársakat találni. Nekem nagyon tetszik a saját dalunk, ami egyben a zenekar ars-poeticája is. Ezt a dalt is hallhatja a közönség az április 19-i kaposvári koncertünkön sok más Omega-dal mellett. 

– Lesznek még új számok? 
– Nem tudom, mit hoz a jövő, de bevallom, én már gondolkodtam rajta. Folytatni szeretném, de erre természetesen a fiúknak is rá kell még bólintaniuk.