Közélet

2007.07.27. 14:53

Szilánkos törés a kéttonnás harapás után

Krokodilember. Sokan csak így emlegetik Pécsi Tibort, a kaposvári terrárium vezetőjét, aki szereti meghökkenteni az embereket: legutóbb például egy belvárosi parkban sétáltatta meg egyik kedvencét.

Vas András

– Nem tudom, mi ebben a furcsa – jelenti ki Pécsi Tibor. – Rengetegen szeretik az állatokat.

– Csak éppen a kutyát, hörcsögöt vagy tengerimalacot.
– Anno én is így kezdtem. A többség aztán elnövi a nagy imádatot, többek között, mert nem tud megélni belőle. Hagyományos foglalkozást választ, családot alapít, jönnek a gyerekek, s talán elfér a kutya. Én viszont „úgy” maradtam.

– Azért ismerje el: rögös út vezet a kutyától a krokodilokig.
– Már fiatalon vonzódtam a hüllőkhöz. Jártam az országot, s kígyókat kerestem. Végül egy cirkusztól vásároltam egy Boa constrictort.

– Azaz óriáskígyót.
– Így van. Berendeztem egy terráriumot a szobámban. Aztán egyre több lett, majd áttértem a mérges kígyókra. A világ legveszélyesebb fajtáiból mind beszereztem. Olyan rettegett fajtákat, mint a gaboni vagy a lebetin vipera.

– Ezek csak úgy megvásárolhatóak?
– Külföldön mindent meg lehet venni. Persze kellenek engedélyek. Védett és veszélyes állattartási, utóbbin belül a méreggel ölő állatokról szóló. No és természetesen szakirányú végzettség. Hivatásos vadász, állatorvos vagy állatkerti állatápoló.

– Önnek milyen papírja van?
– Egyik sincs. Még a törvények meghozatala előtt kezdtem. Ja, és a fentiek mellett kellenek különböző hatósági engedélyek. Helyi és országos egyaránt.

– Megér ennyit egy gaboni vipera?
– Több mint száz mérges kígyóm volt.

– És hány kígyómarása?
– Három. De nem a veszélyes fajtákból: csak homoki és keresztes vipera.

– Nekem legyen mondva!
– Ezekbe nem lehet belehalni, a legrosszabb esetben néhány napos rosszulléttel jár. Az igazán veszélyes kígyókkal viszont vigyáz az ember, ott nem lehet könnyelműsködni, minden marás halálos.

– Nincs ellenszer?
– Vagy idő. A gaboni viperának öt centis méregfoga van, még az elefánt bőrét is átharapja.

– Kedves állat...
– És vicces...

– Mármint...
– Egyszer jól „megtréfált”. Elvittem egy kiállításra, s amikor kiráztam a zsákból, nem mozdult. Megpiszkáltam kampóval, de csak feküdt a hátán. Kivettem, nézegettem, továbbra is mozdulatlan maradt. Visszadobtam, hogy biztosan elpusztult, erre elindult. Na, akkor két órát üldögéltem, s néztem magam elé csendesen. Elgondolkodtam az életemen.

– Jó poén volt...
– Máskor egy puffogó viperát pakoltam át, amikor lecsúszott az egyik kampóról, és ijedtében felkúszott a másikra. Egészen a tövéig, s a fejét a kezemre fektette. Másfél méteres, gyönyörű kígyó, nagyon durva méreggel.

– Ezekhez képest felüdülés lehet aligátorokkal és kajmánokkal foglalkozni.
– Húsz éve tértem át a krokodilokra. Imádom őket. Veszélyes és okos állatok. Meg tudják különböztetni az embereket, nevet lehet nekik adni. Viszont minden húst táplálékként fognak fel.

– Aranyos.
– Ráadásul az első két példányom rombuszkrokodil volt. A legvadabb fajta a világon. Két lány. Még egymást is állandóan marták. Tönkretették az életem a nők... Alig tudtam eladni őket.

– Képzelem, mennyire örült nekik a vevő!
– Egy állatkert vásárolta meg a párost. Elhozták a legbátrabb emberüket, aki a tigrisekkel is foglalkozott. Na, ő futott ki elsőként, amikor kivettem őket, hogy becsomagoljam. Kis idő múlva fel is hívtak, hogy szívesen visszaadják a lányokat, akár ingyen is...

– Gondolom, nemet mondott.
– Naná, elég volt belőlük. Elég vad a többi is.

– Harapták már meg?
– Egy bordáskrokodil elkapta az alsó lábszáramat. Az orvosok térd fölött amputálni akarták a lábam. A lábszárcsontom 28 darabra tört. Huszonhat éves voltam...

– És nem ment el a kedve?
– Hibáztam. Nem a krokodil tehetett róla, ő csak azt tette, amit a természete diktált. Erővel nem lehet legyőzni őket, csak gondolkodással. Úgy kell közelíteni hozzájuk, hogy ne lássák az embert. S nem szabad hagyni, hogy kinyissák a szájukat.

– Könnyű azt mondani!
– Egy krokodil csak húsz kilónyi erővel nyitja a száját.

– Tényleg nem sok.
– Viszont két tonnával zárja. Négyzetcentinként...

– Melyik példányára a legbüszkébb?
– Van egy szélesorrú kajmánom, amiből kettő van Európában. A másik Dániában.

Csak az állatok etetése több százezer forintba kerül havonta

Nem olcsó dolog egy terrárium fenntartása. Pécsi Tibornak még a mostani, nyári kánikulában is fűteni kell a kaposvári sétálóutcai ház alagsorában található hüllőlakot: a gázszámlája negyven fokban is húszezer forintot kóstált. Télen ez az összeg százezerre kúszik fel. Emellett hatalmas költséget jelent az állatok etetése is. Nyáron a krokodilok naponta esznek, s minden állat annyi ételt vesz magához, amekkora a feje – ugyanis a gyomra mérete megegyezik a kobakjával. A rengeteg hüllő havi több százezer forintot fal fel.


– Magyarország krokodilnagyhatalom.
– Ha az nem is, de jól el volt látva egzotikus krokodilokkal. Kádár János kapta a legtöbbet. Fidel Castrótól, Mao Ce-tungtól. Utóbbi négy kínai aligátort adott neki. Annyi pénzt kapott érte a budapesti állatkert, hogy abból tatarozták a Pálmaházat.

– Ezek szerint megérné szaporítani őket.
– De nem az üzlet miatt. A hüllők a világon a legveszélyeztetebbek, sokukat fogságban nehéz szaporítani. S erre vagyok a legbüszkébb: a kaposvári terráriumban már többször is születtek kiskrokodilok. Amikor a kezembe fogtam őket, kicsit úgy éreztem, az apjuk vagyok...

Ezek is érdekelhetik