Közélet

2011.02.16. 09:09

Ötven év alatt eltűnt a falu, Bözsi néni maradt utoljára

Eltűnt egy puszta Nagybajom mellől, amit fél évszázada még hatszázan laktak. Egykor Zrínyi küldött ide segítségül katonákat. Ami a töröknek nem sikerült, azt bevégezte az idő és a tolvajok; a település teljesen elpusztult, mára már az épületek köveit is elhordták.

Palkovics György

Belső-Somogy Koppány birtoka volt. Jól választott, mert halban, vadban gazdag vidék. Földrajzilag is különleges terület. Észak-déli irányban patakok tucatjai szelik át az Aranyos patakban egyesülve, hogy az éger-lápos mocsarakba tisztára szűrve vizüket a Balatonba igyekezzenek. Tavasszal itt tömegével virít a tőzike, később a gólyahír, majd a tavaszi erdők-rétek sok színes virága. Az égerlápos erdők kis vízgyűjtő patakjaiban méltóságteljes lassúsággal folyik a kristálytiszta víz, mint a parasztember ereiben a vér.

Egy 16. századból származó térképen fedeztem fel, hogy e település az akkori írásmóddal Chak-nak írva már létezett. Kaktól délkeleti irányba 5-6 kilométerre állt Korokna vára, melyet a krónikások szerint a török is ostromolt. A vár felmentésére Szigetből Zrínyi is küldött erőket.
Gyerekkoromban a falu menti nagyerdőt Nagysáncnak hívták. A parasztok ekéi néha régi pénzeket, cserepeket forgattak ki a közelében fekvő földekből.

Korokna várának romjait széthordták. Néhány faragott oszlopfő a Kaposvári Múzeumban még megtekinthető. Ez a világ eltűnt. Már csak kövek, helynevek és cserépdarabok beszélnek róla.

Aztán jöttek új századok, új idők, új emberek. Szembeszálltak a természet erőivel. Az erdők egy részét kiirtották, az irtásokat szántóföldi művelésbe fogták, a patakokon halastavakat építettek és új kultúrát honosítottak meg. Sorra építették sárból és szalmából vertfalú talpas házaikat, és boldogan, vagy boldogtalanul élték mindennapi életüket. Szegény jobbágyok, zsellérek, parasztok, és favágók éltek itt századokon át. Gyenge termőképességű, homokos földjeiket művelték szorgalmasan, vagy az erdőre jártak dolgozni. Megélt belőle a család. Zárt közösség volt. A parasztok nem tűrték maguk között a lusta, dologtalan embereket. Kiközösítették őket. Megbíztak egymásban, és az adott szavuk „Szentség” volt. Segítették egymást, ahogy tudták. Példamutató közösségi életet éltek.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Teljesen kihalt a település
[/caption]

Őseim, a 800-as évek legelején a Dráva túlsó oldaláról indultak el. Öreganyám elmondása szerint a Dráván hajtották át teheneiket, lovaikat, birkáikat és indultak észak felé jobb hazát keresni. Kakpuszta kies tája megtetszett nekik, és letelepedtek.

Nagybajomtól Somogyfajsz-Mesztegnyő vonaláig ezt a területet szinte összefüggő erdők borítják. Ennek kellős közepén feküdt a hatvanas években még 600 lelket számláló szórt település hosszan elnyúlva a szekérutak mentén. Nagybajom hét pusztája közül ez volt a legnagyobb. Néhol utcaszerűen, máshol szórtan fehérre meszelt házak sorakoztak, mint egy aggastyán hiányos fogsorai.

A falu az én gyerekkoromban élte virágzásának tetőfokát. Volt saját templomunk, boltunk, kocsmánk, osztatlan tanyasi iskolánk. Gyerekkoromban még egy gőzgépet is csodálhattam, amely a kovács fújtatóit és gépeit hajtotta. Az ötvenes, hatvanas években a tanító vezetésével színjátszó- és néptánc kör is működött sikeresen egy évtizeden át. Télen a szomszéd falvakba is átjártunk lovas kocsival, és a kis rögtönzött színpadokon szavaltunk, táncoltunk, színdarabot játszottunk.



A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején indult országos nagy útépítés és villamosítás elkerülte Kakpusztát. Így sorsa megpecsételődött. A hatvanas évek végén a falu lakói kezdtek elköltözni a közeli-távoli falvakba, ahol kövesút, villany, buszjárat volt. Az új alakuló kultúra velejárói. A hetvenes évek végére a falu elnéptelenedett. A házak értékesebb részeit lebontották, és elvitték, a vályogfalak pedig nem sokáig tudtak küzdeni az idővel. A házhelyeket ma már csak a gyümölcsfákról, út menti virágzó cserjékről lehet felismerni.

A nyolcvanas évek végén a száztizenhét korábbi házból már csak három-négy állt. Az egyikben Bözsi néni lakott. Ő nem volt hajlandó elmenni családjával, és kitartott szülőhelye mellett. Havonta gyalog járt be a tíz kilométernyi távolságra eső Nagybajomba bevásárolni. Aztán a település önkormányzatától havi rendszeres szociális segélyt utaltak ki neki. Ezt ő első alkalommal nem volt hajlandó felvenni. Csodálkozva állt a tanácsházán és azt mondta: „Édös gyerökeim! Nekem nem jár nyugdíj, én az uram mellett sosem vótam állásba.” Aztán elfogadta a pénzt. Ezt követően, amikor jött járandóságát felvenni, mindig hozott valamit termelvényei közül. Hol mézet, hol csibét, hol tojást. Ezt cserébe otthagyta a tanácsházán. Így már rendbe volt becsületes, szorgos lelkében a dolog. Hát ilyen emberek laktak Kakpusztán.

Chak másodszor is megsemmisült. És most már kövek sem maradtak belőle. Csak az emlékek. Ezek még tisztán, és határozott kontúrokkal élnek lelkemben. Hogy kiket érdekelnek ezek az emlékek, történetek nem tudom. De azt tudom, hogy az ifjak között is mindig vannak, akik érdeklődnek és tudják, hogy a múltba nyúlnak vissza gyökereik.
És tudják azt is, hogy gyökerek nélkül csak „gyökértelen” életet élhetünk. A Világok a Gondolatban születnek és Gondolatként halnak meg, amikor az utolsó szemtanúk lelkében is kialszik a gondolat, az emlékezés lángja.

Ezek is érdekelhetik