A művészeti képzés nem öncélú luxus, egyre nagyobb rá az igény

– A Balassi Intézettől való elköszönés után szinte rögtön itt állt munkába, hogyan került Kaposvárra?
– Egy megkeresés érkezett hozzám, mert egyfajta keresztúthoz érkezett a művészeti kar. A kulturális szférában szerzett vezetői tapasztalatom, valamint az egyetemi beágyazottságom lehetett elég a belépőhöz – gondolva itt például, hogy segíthettem Kopek Gábor rektornak felépíteni a MOMÉ-t (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) mint brandet. S így közelről láttam az egyetemi szervezet megújulását, olyan határterületeken dolgozhattam, mint a dizájn, művészetek, kreatív ipar, amelyeken a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának is hivatása, küldetése van.



– Akkor az Ön feladata most, hogy meg-, illetve kitalálja MOME konkurenciáját Kaposváron?
– Nem, semmiképpen. A művészeti felsőoktatásnak van egy százéves hagyománya a fővárosban kifejezettem művész-felsőoktatási intézményekkel a képzőművészeti, iparművészeti, zeneművészeti, színház- és filmművészeti, valamint táncművészeti területen. Húsz-harminc éve a vidéki Magyarországon, egyetemeken és főiskolákon a növekvő igény miatt megjelentek a művészeti képzések Egertől Nyíregyházáig, Szombathelytől Szegedig, vagy éppen Soprontól Kaposvárig, Pécsig. Azt érzem, most is van erre igény, sőt! Miközben jórészt visszaesik leginkább demográfiai okokból a felsőoktatásba jelentkezők száma, addig a művészeti terültekre jelentkező hallgatóké növekszik. 2010-ben 150 ezren jelentkeztek felsőoktatásba, öt esztendővel később csupán 105 ezren, de művészeti területen az akkori 4800 helyett utóbb 6000 fölötti jelentkezés van. Tehát látható, hogy van bővülési lehetőség. A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának ezt a potenciált kell kihasználnia.

– Mi ennek az oka, ha van egyáltalán?
– Művésznek lenni az önkifejezésnek az egyik legvonzóbb, legcsodálatosabb módja. Másrészt a művészlét nem öncélú luxus. Ha körülnézünk Nyugat-Európában, azt látjuk, hogy az egy főre jutó művész-képző intézmények száma sokkal magasabb, mint Magyarországon. Olyan embereket bocsátanak ki a munkaerőpiacra, akik a legváltozatosabb helyzetekben tudnak helyt állni. S főként a kreatív-iparban, amelynek a részesedése a magyar gazdaságban is egyre nagyobb. S amikor művészetről beszélünk, nem pusztán kultúráról van szó, hanem gazdaságfejlesztésről is. A kreatív ipar, a könyvkiadás, a színház, a film, az online dizájn, médiadizájn egyre vaskosabb szeletet hasítanak ki a GDP-ből. S azt gondolom, ennek hívása is tetten érhető a jelentkezési számok bővülésén, országos tendenciákról beszélünk.

– Az iparági fejlődés mágnesének vonzása Kaposváron talán még azért kevéssé tetten érhető...
– A kaposvári művészeti karnak nagy előnye a családias képzés, hogy nem hatalmas felsőoktatási üzem, hanem olyan képzőhely, ahol egyfajta tutoriális viszony létezik. Tehát, hogy a mester és tanítványa közötti személyes viszony még mindig jelen van, s így sokkal inkább oda tud figyelni a tanár a hallgatóra, annak fejlődésére, mint a tömegképzésben, amivé vált a magyar felsőoktatás az elmúlt húsz évben.

– Ebben a rendszerben megfelelő számban és felkészültségben állnak rendelkezésre a mesterek?
– Kaposváron van ennek hagyománya. Az nem véletlen, hogy a kaposvári kulturális szféra mindig is nagyobb sugárzással rendelkezett a régión kívül. Ez tovább is öröklődött, ha arra gondolunk, hogy például a színészképzésünkben kik vettek részt a múltban és kik vannak jelen most is. Olyan színészek, rendezők, színházi szakemberek, akik országosan, s nemzetközileg is egyaránt elismertek. Látványtervezőinknek és fotósaink sem kell szégyenkezniük, hazai és nemzetközi kiállításokon egyaránt részt tudnak venni.  Vannak tehát olyan tanáraink, akiknek ismertsége és elismertsége lehetővé teszi, hogy országosan gondolkozzunk, sőt, távlatilag öt-tíz évben egy fejlődőképes nemzetközi képzési portfoliót is létrehozzunk. Eleinte egyre több nemzetközi előadót szeretnénk meghívni, később akár közös képzéseket is, szeretnénk növelni az Erasmus-hallgatóknak a számát, akár Ázsiából, a poszt-szovjet térség utódállamaiból, Törökországból, mert van ilyen igény. Ehhez, tény és való, szükség van folyamatos és minőségi humánerőforrás-fejlesztésre.

– A felsőoktatás jelenlegi financiális gondja és mindennapi küzdelmei mellett a kaposvári művészeti karnak van-e minderre lehetősége, mozgástere, hogy programját meg tudja valósítani?
– Magyarországon állami szerepvállalás nélkül nem létezik, létezhet felsőoktatás, nem az Egyesült Államokban vagyunk, az állami szerepvállalás lényeges, s különösen fontos a vidéki Magyarország intézményeiben. Ettől hosszú távon sem hiszem, hogy el lehetne tekinteni. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükséges egy „fundraising” kultúra kialakítása, azaz külső források bevonása a felsőoktatásba. Igyekszünk találni partnereket, azokban a gazdasági, vagy éppen művészeti ágazatokban, ahol jelen vagyunk. Tehát például a színészképzésünk arra épül, hogy képzési megállapodásokat kötünk színházakkal a már meglévők mellé (most Székesfehérvár, jövőre Kecskemét), ami azért jó mert, egyből gyakorlati lehetőséget biztosít a hallgatóknak a későbbi elhelyezkedésükhöz. S ezt akarjuk megvalósítani, bármennyire is gyerekcipőben járunk, a többi szakunkon is. Tehát olyan gyakorlati képzést is kapjanak, hogy el tudjanak helyezkedni.

– S el is tudnak majd helyezkedni...?
– Klasszikusan azt kell mondani, hogy nem biztos, hogy munkaviszonyban fognak jövőt találni, hanem projektekben vesznek részt, egyéni vállalkozóként, szabadúszóként állnak a lábukra, ahogy ez egyre inkább trendként megfigyelhető a kreatív-ipari közegben.

– Ha most jelentkeznie kellene, melyik szakra adná be a lapját a Kaposvári Egyetemen?
– Biztos, hogy a színészképzésünk nagy falat lenne, itt tízszeres, tizenötszörös a jelentkezés. Szívesen beiratkoznék a fotó szakra, s azt gondolom, mindegyik szakon van olyasmi, s olyan tanár, ahová szívesen járnék. Nekem nincsen kedvencem, nem is lehet, de mindegyik szakunkat tudom ajánlani. S azzal, hogy a dékáni működésem alatt egy újabb mesterszakot tudtunk nem csupán a kar, hanem az egyetem számára elindítani jövő szeptembertől a fotó MA képzéssel, az azt mutatja, hogy van tartalék a rendszerben, illetve van szándék a megújulásra.

Médiadizájn és identitás

Az egyelőre csak néhány egyetemen létező médiadizájn szak művészeti szakként is értelmezhető, illetve nagyon gyakorlati tudásként is felfogható egyszerre. Minden, ami megjelenik online felületen, az nem csak tartalmi kritériumokat hordoz magában, de egy folyamatosan változó külső igényeknek való megfelelést is, ami speciálist tudást kíván. Hatos Pál úgy látja, van igény rá a felsőoktatásban, s reményei szerint az idén elindulnak az akkreditációs folyamatok a szakkal kapcsolatban a Kaposvári Egyetemen, s legkésőbb 2017 őszétől a médiadizájn szak is elérhető lesz a művészeti kar kínálatában.
A Művészeti Kar Kaposvár belvárosában álló Bajcsy-Zsilinszky utcai épülete már több mint tíz éve csak és kizáróan a művészeti képzéseknek ad otthon, mégis a legtöbb ember számára tanítóképzőként él tovább, jóllehet az ide járó hallgatók régóta nem pedagógusok, hanem fotósok, színészek, látványtervezők, kreatív alkotó fiatalok közössége. Ősszel fogadta el a szenátus, hogy a kar felveszi a Rippl-Rónai nevet, tisztelegve ezzel a város festőóriásának előtt. A Rippl-Rónai Kar remélhetően az akadémiai elfogadás után már a jövő tanévben megjelenik az intézményen.

Hatos Pál

1971-ben született. Az ELTE történelem-magyar szakán, illetve jogi karán végzett. Pályáját a Budapesti Piarista Gimnáziumban tanárként kezdte. 1998 óta tanított az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén, kétszer volt az Indiana University Magyar Tanszékének vendégtanára. Öt éven keresztül irányította a Magyar Ösztöndíj Bizottság Irodáját. Négy évig volt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kancellárja. 2010-től irányította a magyar kultúra külföldi népszerűsítését 22 országban végző Balassi Intézetet, ahonnan Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter kinevezése után menesztették 2014 őszén. Dékánként 2015 márciusától dolgozik a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán, programját tavaly júniusban fogadta el a kari tanács és az egyetem szenátusa.