Csakugyan világszám...

A nyolcvanas évek végén közös barátunktól, Kerékgyártó Istvántól érdeklődtem Frankl Péter telefonszámáról, ám ő azt mondta: megszervezi az interjút, de számot mondani nem tud, Péternél az ilyesmit nem lehet tudni. Hetekkel később Amerikából hívtak: Frankl Péter volt a vonalban. A beszélgetés végén ígéretet tett: ha Kaposváron jár, megbeszélünk egy találkozót.



Eltelt jópár hónap, aztán egy lapzárta előtti késő délutánon kopogtak. Frankl Péter állt az ajtóban. Kezében öt labda, amit közben forgatott. Kérdezte: nem zavar-e ez engem. Mondtam, hogy ellenkezőleg: határozottan megnyugtat. Sokáig beszélgettünk így. Én kérdeztem, aztán ő is kérdezett, hogy mi itt a helyzet, amúgy teljességgel informálva volt mindenről. Ha jól emlékszem, egyik pillanatban éppen nyolc labdát kezdett a földre térdelve ütögetni. Perceken keresztül. A labda hupogástól visszhangzott az egész emelet, még szerencse, munkaidőn túl voltunk, a dolgozók már rég hazamentek. Csak Irénke néni, a takarítónő rohant föl az alattunk lévő emeletről. Kopogtatás nélkül rontott be az ajtón, mintha vészhelyzet lenne. Azt láthatta, hogy egy térdelő, önfeledt mosolyú férfi nyolc labdát üt a földhöz, aki pedig előtte áll, nézi ámulva.

– Istenem! – szólt hozzám hangosan. Hát meg lehet ettől a zajtól őrülni.
– De hát Irénke néni, drága, ...hát világszám...– próbáltam magyarázkodni.
– Jaj, de jó maguknak – mondta, majd hozzátette: egész nap csak a viccelés megy, azt értik.
Az fájt, akkor ott, hogy ezt Irénke néni olyan magabiztosan mondta mindezt, mintha a mi városunkban nem is születhetnének néha-néha világszámok...