Családi foci

Novák Miklós

A sport, egy-egy csapat iránti rajongás apáról fiúról száll, így azzal nem árulok el semmi különöset, hogy sportszerető családba születtem. Még azzal sem, ha hozzáteszem, gyerekként gyakran apámmal, bátyámmal közösen fociztunk. Azzal már inkább, hogy ha megszorultunk, ha nem értek rá a haverok, akkor családi körben is kivolt a csapat, helyesebben mindkettő. Az alapfelállást apám és bátyám mellett három unokatestvér jelentette, így rúgtuk a lasztit hatan gyerekkorom bázisán, a gimiudvaron. A szervezéshez nem kellett telefon, ugyanabban az utcában, száz méteren belül lakott a három család. A Duna-parton fekvő pálya grundnak igazán impozáns volt, csak arra kellett ügyelni, túl nagyot ne rúgjunk a labdába, pláne ne pontatlanul, mert akkor kényszerű szünetként új, gyakran idegölő sportágban kellett helytállni: a labda kihalászásában; ami jó időben persze könnyen ment, csak csobbanni kellett a Dunába, ősszel, tavasszal viszont bőszen dobáltuk a köveket, hogy a laszti a hullámok hátán közelítsen a part felé.

Telente, mert akkoriban még voltak telek – az öregedéssel párhuzamosan bölcselkedésre adja a fejét az ember… –, a focit felváltotta a hoki a Duna befagyott jegén. Négy évtizede egy ütő maga volt a kincs, szegény apámnak nem is jutott, s nem mintha ez lett volna élete vágya, de a kezébe seprűt kapva azért beállt közénk, hogy meglegyen a létszám.

Aztán felnőttünk, ki-ki ment a maga útjára, a családi foci emlék maradt csupán. Majd újabb évek, sőt évtizedek teltek s múltak, gyerekeink születtek és cseperedtek fel. Úgy tíz éve lehetett, már nem emlékszem pontosan, valamelyik utolsó kemény tél idején. Immár rangidőssé előlépett unokabátyám javaslatára karácsony másnapját közös hokival ünnepeltük. 

Az igazi tél és fagy sajnos olyan ritka, mint a népes család, a hagyományt mégsem eresztjük, nem fociról váltunk hokira, hanem fordítva. 

Futballhoz jobb időt álmodni sem lehet, mint idén karácsonykor. Ezúttal ugyan csak tízen játszottunk, mert van, akit a betegség döntött le, van, aki külföldről nem tudott hazautazni, de így is jót játszottunk immár mi öregek és a fiatalok, s a palánkon túl már játszadozott az utánpótlás is. Unokabátyám mondogatja is büszkén, addig mindenképpen kitart, amíg össze nem jön a három generációs játék. Félreértés ne essék: ma sem lóg ki a mezőnyből!

Ilyenkor apámra gondolok, aki gyakran mondogatta, túl korán vonult vissza. Így igaz. Évekig így is velünk volt a palánkot támasztva. Idén is ott volt. Csak mi nem vettük észre. A családi foci az ő hagyatéka.