Nem biztos, hogy a legvirtuózabb orgonistából lesz a legjobb kántor

– Honnan ered a vágy, hogy kántorként szolgáljon a templomban? 
– Vallását gyakorló családból származom. Szüleim, nagyszüleim egyházközségi képviselők voltak. Sajnos egyetemi éveim alatt kissé eltávolodtam a templomtól, de szerencsére kaptam egy angyalt feleségem személyében, aki visszasegített a jó útra. Még nem voltunk házasok, amikor akkori plébánosunk kérésére az egyház szolgálatába álltunk. Feleségem hitoktatóként, én kántorként. A hívó szóra nem lehetett nemet mondani. 

– Mit érez, amikor betér e megszentelt falak közé? Itt keresztelték, itt volt elsőáldozó, s feleségével, Katival, itt fogadtak egymásnak örök hűséget… 
– Somogyszil az igali plébániához tartozik ugyanúgy, mint a környékbeli kis falvak, ahol egyre kevesebb a templomba járó ember. Eleinte többen voltak, én is jobban bírtam, így vasárnap reggeltől késő délutánig jártam a településeket Süle Lajos atyával, aztán szép sorban le kellett adni, mivel az egész heti tanári munka mellett már sok volt a lekötöttség. Ahogy múlnak felettem az évek, egyre inkább érzem, fiatalon milyen sokat bír az ember. Ezért maradt „csak” a somogyszili templom és a hívek közössége. Ezt a szolgálatot viszont addig nem hagyom abba, amíg képes vagyok felmenni a kórusba és oda tudok ülni az orgonához. Nekem ez a TEMPLOM mindig csupa nagybetűs marad; romló állapotával, a már nem tökéletes Angster orgonájával, freskóival, általam tökéletesnek látott arányaival együtt is a legszebb épület. 

– Amikor több mint 40 éve a Táncsics-gimnázium stúdióját vezette, gondolt arra, hogy nem is oly sok idő után a liturgia fényét emelve ül majd az orgonánál, a hangszerek királynőjénél, hogy égi magasokba emelje a lelkeket? 
– Somogyszili kisdiákként Várhalmi Károly tanár bácsi harmonikázni tanított, gimisként meg már túl „öreg” voltam, hogy zongorázni felvegyenek a zeneiskolába. Így autodidakta módon tanulgattam. Akkor még tényleg nem gondoltam volna, hogy évtizedeken át templomban „bűvölöm” a billentyűket, nyomom a pedálokat. A szakmai fejlődést és az elhivatottságot a közelmúltban elhunyt Kardos Kálmán tanár úrnak köszönhetem, aki a 30 éve induló első kaposvári kántorképzőben vezetett be az egyházzene világába. 

– Spirituális élményt jelent, miközben az orgonán játszik? 
– Számomra mindig is a katolikus népénekek voltak a legszebbek. Kis falum kis templomának kis orgonáján ezeket játszom a legtöbbet ma is, a hívek pedig szeretik énekelni, de az orgonaszó, a közös ének, az istendicsőítés engem is közelebb visz az égiekhez. Az egyházi év minden időszakának megvannak a gyönyörű dallammal, harmóniával és lélekemelő szöveggel megáldott énekei. Sokszor alig várom, hogy egy-egy dal sorra kerüljön. A hívek lelkesen énekelnek, főleg amióta kivetítjük az énekszövegeket. 

– A reál tantárgyak alkalmasak arra, hogy Isten örömhírével is megismerkedhessenek a tanulók? Vagy az maradjon a papra, a világi hitoktatóra meg a szülőkre? 
– Mivel az iskolában nincsen ének szakos tanár, így a természettudományos tárgyak mellett az énekórákat is rám bízták. Ezeken rengeteget éneklünk, főleg népdalokat és az aktuális időszakhoz tartozó énekeket. Adventi időben viszont az éneklés által is emelkedettebb hangulatba kerülhetnek a diákok. Szerintem a reál tárgyak inkább a tudományt szolgálják; ezeken az órákon inkább a személyes példaadás viheti közelebb a gyerekeket a valláshoz. Arra viszont gyakran hívom fel a figyelmet, hogy a legnagyobb tudósok, kutatók is hittek Istenben. 

– Egy-egy esküvőn jelentkeznek-e valamilyen extra kéréssel a párok? 
– Sajnos a mi falunkban már nagyon ritkán tartanak esküvőt, egyházi esküvőt még ritkábban. A párok nagy része a templomi esküvő szépségéért, nem pedig lelki indíttatásból áll az oltár elé. Így túl sok kérésük már nincsen. Húsz-harminc évvel ezelőtt még a fiatalok is jártak misére. Jobban is kötődtek a Jóistenhez, valláshoz, egyházi szertartásokhoz, ismerték az egyházi énekeket, voltak „kedvenceik” és ezeket szokták kérni a nagy napon. 

– Hűség, drága kincsem… – szól a keresztény könnyűzenei dallam. A mai fiataloknak s a középgenerációnak is drága kincs? 
– Szerintem, ami évszázadokon át jól működött és útmutatásul le van írva, azt nem kellene felrúgni. A házastársi hűségről, a vallás útmutatásairól, a hazaszeretetről, a környezetvédelemről nagyon divatos ma túllihegett programokat írni, eszmefuttatásokról beszélni, de ezt inkább csinálni kellene. Mindenkinek csendben, kicsiben, de csinálni! Jó lenne, ha ezt valamennyi generáció elhinné, és hűséges tudna maradni házastárshoz, hazához, Istenhez. Sokkal kerekebb, emberibb és élhetőbb lenne a világ! 

– A könnyűzene sem áll távol öntől. Igényes, kellemes bárzenét is játszott anno… 
– Fiatalabb koromban rengeteget zenéltem éttermekben, lakodalmakban és bálokon. Mindenhol olyan jó ízlésű zenét kell játszani, énekelni, ami oda való, amire igény van. Így, 60 felé már csak ismerősöknek játszom „örömzenét”. 

– Gyakran panaszkodnak a papok, nincs megfelelő, jól képzett kántor. Mi ennek az oka? 
– Csak a pénzért, a fizetésért biztosan nem lehet valaki jó kántor. Az sem biztos, hogy a legképzettebb zenészek, virtuózok lesznek a jó kántorok. Oda lélek is kell. A kántorképzőn Péteri Pál atya azt tanította, hogy „a kántor vallását gyakorló, zenetudó ember”. Én is ezt vallom. A pénzre visszatérve: én harminc éve kántorkodom fizetés nélkül, csupán felajánlásból. 

– Három fiáról mi tudható: valamelyik apja nyomdokába lép, vagy az almák nagyon messze estek fájuktól? 
– A zene szeretete mindhármuknál tapasztalható volt kiskoruktól kezdve. A legnagyobb, Balázs, a társastáncban, a középső, Bálint a gitározásban lelte örömét, a legkisebb, Barnabás pedig most is jár zongoraórákra a kaposvári katolikus iskola zeneiskolájába. Ő már többször orgonált a templomban. Neki van legnagyobb esélye arra, hogy apja nyomdokaiba lépjen…