SONLINE

Szabadságon van, így kér néhány nap türelmet, a következő alkalommal már a stúdióban érem utol, két órával a híradó kezdete előtt. 

– Mi lesz az első anyag?
– Azt hiszem – felelte –, ma a legfontosabb hír a romák elleni gyilkosságokkal kapcsolatos új fejlemény. 
 

– Megírta már a felkonfot? Vagy csak beolvassa valamelyik hírszerkesztő szövegét.
– Műsorvezetőként magunk írjuk. Délutántól a szerkesztőségben vagyunk, de nem ott értesülünk a hírekről, hiszen egész nap figyeljük az eseményeket.
 
– Nem hiányzik a forgatás?
– Időnként. Szerencsére, amikor elkezdene monotonná válni a napi híradózás, mindig történik valami, ami megtöri. Mint például a választások, amikor a híradóvezetés mellett más feladatokat is kapunk: interjúkat, esetleg riportokat készíthetek, azaz a munka legfinomabb részeiből is jut.

– Délután kezd, sokszor késő éjjel végez. Hozzá lehet szokni a fordított életmódhoz?
– Könnyedén. Tizenhat éve tévézem, már a család is alkalmazkodott az életritmusomhoz.
 

A cikk a hirdetés után folytatódik

– A gyerekek sem hoztak változást?
– Egyelőre nem befolyásolják, később, amikor bölcsődébe, óvodába mennek… Éppen a napokban jutott eszembe, mi lesz majd, de az RTL Klubnál is felmerült a téma, esetleg létrehoznak egy csoportot az itt dolgozók gyerekeinek.
 
– Két óra múlva adásba kerül, mikor kell felvennie a kosztümöt?
– Soha, nálunk nem jellemző. Hozzátartozik ugyan a híradó eleganciájához a komolyabb öltözet, de nincs ilyesfajta szigor. Az arculat elegáns, az aktuális divatot tükröző ruhákat követel.



– Nehéz volt megszokni? Főiskolásként amolyan farmeres „rockerkutyaként” tartották számon…
– És most is pólóban és farmerszoknyában üldögélek. A műsorvezetésnek megvannak a hivatalos ruhái, civilként azonban azt hordok, ami tetszik, kényelmes.
 
– Farmerben nehéz kiérdemelni a Legjobban öltözött nő elismerést…
– Ami szerintem elsősorban a tévés megjelenésemnek szól. Persze változik az ember, 40 évesen máshogyan öltözik, mint húszéves főiskolásként. De most is van motoros bőrdzsekim, farmereim – a személyiségem nem sokat változott.
 
– A bulvársajtó nagy bánatára… Erős Antóniáról nem lehet szaftos sztorikat írni, meg tudta óvni a magánéletét. Persze ehhez kellett egy harmonikus családi háttér.
– Is. De nem ezen múlt. Igaz, ha gond lenne, akkor sem teregetném ki.

– Kiteregetné más…
– A kezdetekkor megpróbáltam megértetni a bulvármédiával, csak akkor szólalok meg, ha van mondanivalóm. Az újságírók ezt elfogadták, én is tartottam magam ehhez, s ma már nem is próbálnak feleslegesen faggatni.
 
– Leggyakrabban az Egy csepp figyelem Alapítvány, illetve a betegsége kapcsán szólal meg. Tudatosan vállalta fel a cukorbaját?
– Az életem természetes része, eszembe sem jutott eltitkolni. Így is derült ki. Egyszer egy újságíró előtt mértem meg a vércukorszintem, s adtam be az inzulint. Rákérdezett, beszéltem róla, s így került a nyilvánosság elé. Ekkor döbbentem rá, milyen fontos az emberek számára, hogy erről nyíltan beszélek. 
 


– Nem zavaró a mindennapok során?
– Ötször-hatszor inzulinozom magam naponta, ám ettől normális életet tudok élni. És erre bíztatok mindenkit.
 
– Véletlenül is kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe.
– Véletlenül soha, csak felelőtlenségből! Egy cukorbeteg számára bizonyos dolgok evidenciaként kell, hogy működjenek. Olyan nem fordulhat elő, hogy enni kellene, de nincs mit. Körzeti tévés koromban olyan helyre is vittem szendvicset, ahol azt mondták, lesz mit enni. Tizenöt éve élek együtt a betegséggel, az ilyen dolgok rutinná váltak.
 
– Nehéz lehetett feldolgozni…
– Huszonöt évesen nem volt egyszerű, főként, hogy egy életre szóló változást jelentett. Szerencsére majdnem egy hónapig a mosdósi kórházban kezeltek, s az orvosok, ápolók rengeteget segítettek a kezdeteknél. Megbeszéltük, hogyan kell élnem, inzulint beadnom, még a gyerekvállalás is szóba került.
 
– Miről volt a legnehezebb lemondani?
– Nem voltam édesszájú, így az édesség elhagyása nem jelentett gondot. Meg aztán az ember rájön, mindent meg lehet oldani, nagyon semmiről sem kell lemondani. A szabályokat be kell tartani. Alkoholt egy kortyot sem iszom, cigi sincs, igaz előtte sem dohányoztam komolyan.
 
– A terhessége alatt csak volt egy kis félsz…
– Csak kicsivel nagyobb az esély, hogy a gyerekeim cukorbetegek lesznek, mint ha én nem lennék az. Semmivel sem nagyobb, mintha magas vérnyomásom lenne. Pedig egy hipertóniástól senki sem kérdezi meg, nem fél-e a terhességtől…
 
– Nagyon meggyőzően beszél. Talán ezért is figyelnek jobban oda a mondandójára, mint egy szakemberére.
– Remélem, jobban azért nem! De egy ismert emberrel tényleg könnyebb felhívni a figyelmet egy problémára. Sokan hajlamosak ugyanis azt gondolni: doktor úr, maga könnyen beszél, hiszen nem beteg! 
 


– Az ismertség nem lenne elég, rengeteg „médiasztár” szájából hiteltelenül hangzana még a legkomolyabb dolog is… De valakiéből, akinek a magyarok legnagyobb része bizalommal kölcsönadna…
– Én is olvastam erről a felmérésről. Azt hiszem, elsősorban a munkám hitelességének szól. Meg persze az alapítványnak.
 
– Híradósként ennél nagyobb megbecsülés nem érheti.
– Szakmailag, úgy érzem, tényleg ez a csúcs.
 
– Mesebeli történet: a vidéki városi tévés kislány meghódította a világot… Eszébe jutnak még a kezdetek?
– Büszke vagyok a kaposvári időkre. Olyanokkal dolgozhattam együtt, akik megszerettették, s nem megutáltatták velem a tévézést. Csak a szakmai feladatok miatt mentem Pécsre.
 
– A szülei, akik pedagógusnak szánták, nem berzenkedtek?
– Sőt, anyu szerette volna, ha jogásznak tanulok. De látták, szeretem csinálni, jól is megy, így örülnek.
 
– Néha azért kritizálják?
– Anyu maximum a ruhámat vagy a frizurámat, a férjemtől, aki szakmabeli, viszont előfordult már. De nem túl sűrűn…