Életrecept

2018.01.28. 17:05

Szenvedély

Csak ültem a favágítón, s magam elé meredtem. Mérhetetlen keserűség járta át a lelkemet. A nyolcévesek magabiztosságával tekintettem a világra, de sajnos szembesülnöm kellett a valósággal.

Lengyel János

A szőke, hosszú hajú kislány – akit már rég kinéztem magamnak, akivel kacérkodtam – más kezét fogta a szünetben. Megszorította és elengedte, és újra, miközben rám villantotta csodálatos szemeit… Hát hiába bámultuk egymást hetek óta?

- Mi szomorkodsz te barna gyerek? Nem jutott kenderfőd? – hallom a közelből. Észre sem vettem, hogy nagyapám áll mögöttem, s simogatásra indította kérges tenyerét. Nagyapám kőkemény parasztember volt. Akkortájt nem nagyon lehetett beszélgetni vele, a téesz-szervezés során vittek földet, kocsit, lovat, tehenet. Attól féltünk, belehal a nagy bánatába. Nekünk szánta a vagyont, nekünk, az unokáknak. Aztán volt vagyon, nincs vagyon. Amikor meglátta a szomorúságom, mégis feledte az övét. Kezében az elmaradhatatlan alumínium borospohárral igyekezett megvigasztalni. Elmondtam neki az én nagy bánatom. A mindig kevésbeszédű gazdaember olyan lett, mint az áradó folyó. Folyt belőle a szó, folyvást folyt…

– Ne szomorkodj édes fiam, majd találsz másikat – mondta soha nem érzékelt selymességgel a hangjában. – Nekem se öreganyád tetszett. Nem is ő lett az első feleségem. Az első magas, sudár lány volt. Azt mondta, el tudja képzelni velem az életét, szül nekem gyerekeket, meggondoz tisztességesen és tőlem is ezt várja. Össze is költöztünk a húszas években: a szegénység a nyomorúsággal. Megmondom és neked őszintén, mindig azt gondoltam, nem leszek örökké cseléd, mint apám meg anyám. Azt meg végképp nem engedem, hogy a kis vagyonka osztódjon. Csak egy gyerek kell, egy fiú. Nem is volt azzal baj. De abban az időben gyorsan haltak a csecsemők. Kettő néhány hónap után elment a teremtőhöz. A harmadik fiúval vele halt az én feleségem is. Asszony köllött a házhoz, öreganyádat ajánlották. Elmentem, megnéztem, kilencen voltak testvérek, a nagyobb, erősebb lányok már elkeltek. Özvegyember vagyok, jó lesz nekem ez a kisebb is, gondoltam, hiszen hallottam róla hogy gondoskodó. Aztán majd megszeretem… Így lett. Szült is egy fiút, de sajnos az is meghalt. Aztán ’35-ben megszületett az anyád. Lány volt ugyan, de szerencsére ő megmaradt. Szóval fiam nem voltam én szerelmes, vagy micsoda, de megszerettem ezt a Böskét akkor is, ha néha kiabálok vele. Összeszoktunk.

Nem cserélném el senkire. Hidd el nekem, a szerelem, vagy amiről beszéltek, nem tart egy egész életen át.

Mi elfogadtuk, segítettük, segítjük egymást. Ha hazaérek, kinyitja a kaput, hogy ne kelljen leszállni a kocsiról, főz, most, takarít, dolgozik a kertben még most is. Én műveltem a földet, a szőlőt, arattam, kaszáltam, betakarítottam. Annak idején a közeli földekre kihozta utánam az ebédet. Este későn is kipucolta a bakancsomat, megvarrta a gamáslimat, mert tudta, nagyon elfáradtam. Össze vagyunk kötve sokszor hangos szenvedéllyel, de kölcsönös tisztelettel. A sok nehézség nem elválasztott, hanem összekovácsolt bennünket. Tudod, fiam, soha nem jutott eszembe, hogy kiszeressek belőle, hogy egy másikra cseréljem. Nem egymást okoltuk a kudarcért. Bár ki nem állhatta, ha sok bort ittam. Ő engem és meg a bort is szerettem. A téli estéken mindig beszélgettük, tervezgettünk, hogy előbbre jussunk. Úgy, mint apám és anyám.

Na fiam, találsz majd te is egy ilyen lányt. Ha nem jön, akkor majd keresel!

A sonline.hu felületén új rovatot indítunk: „Életreceptek” címmel. Ide (pontosabban a [email protected] címre) bárki elküldheti maximum 2500 karakteres írását az emlékeiről, a régmúlt történeteiről. Lehet nosztalgiázni, s akár anekdotázni is. S ha pedig olyan minőségű írások születnek, amelyek kikövetelik papírra kerülésüket, akkor annak sem vagyunk ellenére. Írásra fel! Népszerűsítsük az új kezdeményezést!

 

Ezek is érdekelhetik