Interjú

2018.10.30. 08:42

Kamasz a koncertteremben, avagy: a muzsika spanja

Unalmas, nyálas, elavult: azt hinnénk, hogy a kamaszok többsége így reagál, amikor komolyzenéről kérdezik. Ha mégsem, akkor előre bemagolta a felnőttek aggodalmát eloszlató választ. A 16 éves Horváth Bendegúzzal mindennél szerencsére jóval inspirálóbb, őszintébb és meglepődésre bőven okot adó beszélgetésben volt részünk.

Király Eszter

Ha tényleg csupán annyit feltételezünk a kamaszokról, hogy az életüket is elunják bármi valós kulturális értékkel, művészi tartalommal bíró jelenség láttán, akkor gyorsan kezdhetünk kóros szűklátókörűségre gyanakodni – mégpedig a magunk háza táján. A kamasz ugyanis, ha kérdésnek álcázott burkolt elvárást szimatol, biztosan nem őszinte választ ad, hiszen érzi, hogy a saját, adott esetben még nem „konyhakész” álláspontját a felnőttnek nincs türelme meghallgatni, hiszen benne már ott van csőre töltve a szörnyülködés arra az esetre, ha nem azt hallaná, amit szeretne. A Pannon Filharmonikusok immár második éve futó, tizenévesekre specializált, #NoBabel című interaktív komolyzenei programja szerencsére nem követi el azt a hibát, hogy az érdeklődés kölcsönösségét csak mímelve hívja zenei kalandokra a fiatalokat. Az októberben újraindult sorozat kapcsán a 16 éves Horváth Bendegúzzal beszélgettünk.

Mihez tudnád hasonlítani a zene szerepét az életedben?

Nekem a zene eszköz. Olyan értelemben, hogy használom kikapcsolódásra, önmagam felpörgetésére, vagy emlékezésre – mert mondjuk egy-két dalhoz szép emlékeim kötődnek. Amikor elkezdtem basszusgitározni, annak motivációs szerepe volt, hogy kijöjjek a tespedésből, és csináljak valami értelmeset.

Fotó: Bublik Róbert

Alapjáraton melyek azok a zenei műfajok, amik igazán közel állnak hozzád?

Hozzám nagyon sok minden közel áll, nem válogatok a stílusok között: azt hallgatom, amelyikhez éppen kedvem van, például komolyzenét is. A legtöbbször progresszív metalt és heavy metalt, de volt olyan is, hogy egy vizsgám előtt napokon keresztül Mozart művei szóltak, és élveztem.

Volt már olyan, hogy megpróbáltad meggyőzni egy barátodat, osztálytársadat arról, hogy a komolyzene jó? Sikerrel jártál?

Volt már rá példa, de a barátaim nagy része azért nyitott erre, zenélnek is. Nem kellett sokáig győzködni őket, hogy jöjjenek el egy koncertre, főleg a #NoBabelre. De nem lehet mindig sikerrel járni. Van olyan osztálytársam, akivel jóban vagyok, de minden alkalommal kiröhög minket, ha szombaton hangversenyre megyünk. Vannak, akik alapból a gondolatát is elutasítják annak, hogy a komolyzene érdekes lehet, és azért nem lehet meggyőzni őket, mert nem is akarnak végighallgatni. Ez a sztereotípiák miatt lehet.

Meg valahogy nem érzik benne az értéket, talán mert rosszul közvetítik feléjük.

Nincs meg az egésznek az imidzse, nem tud olyan laza és természetes lenni – persze nem is kell mindent feladni azért, hogy a fiatalok eljárjanak koncertre. De ahhoz, hogy el lehessen jutni a kamaszokhoz, szerintem kell bele lazaság. Sokan például gyűlölnek öltönyt felvenni, a zenét és a koncerten játszó zenészeket viszont szerintem meg kell tisztelni azzal, hogy kiöltözünk. De vannak, akik ezt nem gondolják fontosnak, mert minek vegyenek fel öltönyt, amikor más műfajokban még az előadó is félmeztelen.

Fotó: Bublik Róbert

Mit gondolsz, előfordulhat, hogy egyszer a fiatalok mondjuk hegedűművészek plakátjával tapétázzák ki a szobájuk falát, és mindenkinek egy szimfónia lesz a csengőhangja?

Sansz van rá, de hogy mi nem fogjuk megérni, abban egészen biztos vagyok. Valahogy az egész társadalom és az egész gondolkodás kezd arrafelé menni, hogy minél újabb dolgok kellenek. A komolyzene nem tud egy olyat újítani magán, ami manapság elvárás – de nem is kell neki.

Mert akkor meghasonlana önmagával.

Az emberek viszont nem akarnak visszafordulni hozzá. Szerintem nem akarnak értékesnek tekinteni, felvállalni olyasmit, amit ők sem biztos, hogy megértenek. Egy komolyzenei darabot hosszú idő megérteni. Sok időt kell bele tenni, hogy értsük, hogy ez vagy az miért itt van, hogy ez most egy ritmusváltás vagy a feszültség feloldása. Az nem jó szó, hogy az emberek lusták erre, egyszerűen csak nem érzik fontosnak.

Jó, hogy szóba hoztad az előbb, hogy a komolyzene nem hasonlik meg önmagával. Én azt gondolom, hogy a hitelesség mindig vonzó, főleg a fiataloknak. De akkor miért nem hangversenyterembe járnak szombatonként „bulizni”?

Szerintem a komolyzene olyan, mint egy jó márka, ami már negyven éve is jó márka volt.

Például a Converse-cipő a Grease-ben ugyanúgy néz ki, mint most. A komolyzene is ilyen, csak sokkal régebbi, már több mint 300 éve is minőséginek számított. Azóta persze stílusilag változtattak rajta, de mindig minden ágában volt valami közös. Ha valaki meg tudja találni ezt az időtálló értéket, akkor ebbe tud kapaszkodni, magáévá teszi ezt a hitelességet. Ehhez persze utána kell nézni, időt kell rá szánni. És ez gondolom, nehéz.

Bősze Ádám műsorvezető szelfit készít a Pannon Filharmonikusok #NoBabel programjának ifjú résztvevőivel
Fotó: Bublik Róbert

A hitelesség igazi példaképpé is tehet valakit, valamit. Ha a klasszikus zene szereplőiről készülnének pólók, kitűzők, ki(k)nek a képét hordanád a dzsekiden?

Szerintem Beethovenét vagy Mozartét. A kitartásuk miatt. Például Mozart is végig kitartott az elhatározása mellett, hogy ő nem megy „állásba” dolgozni. És így is halt meg, ahogy élt, szabadon. Nekem is ez a célom.

Akkor a szüleid ebből az interjúból tudják majd meg, hogy nem szeretnél dolgozni...?

Nem, persze hogy elmegyek dolgozni. De úgy szereznék meghalni, ahogy éltem. Beethovennél pedig az a lenyűgöző, hogy siketen is komponált, hogy például rájött arra, hogy ha a földre tapasztja a fülét, akkor a rezgéseit is érzi a zongorának. Ez olyan zsenialitás, amire azt mondom, hogy

ha valamiben jó vagyok, akkor abban legalább ennyire jónak szeretnék lenni.

Mi az egy hangversenyen, amitől neked is feláll a szőr a hátadon?

Nagyon idegesít, ha körülöttem beszélnek. Többször is volt ilyen eset, ha például egy-egy darab kreatívan adtak elő, mögöttem végig arról beszéltek, hogy ez mennyire megdöbbentő. Én hátrafordultam, és megkértem őket, hogy hagyják abba, mert a zene az, amiért jöttem, és nem azért, hogy az ő hibás elemzésüket hallgassam. Én tényleg a zenéért megyek, meg jólesik kiöltözni hozzá, átrendeződni kicsit lelkileg is. Mert épp azért jövök, hogy figyelmesen végighallgassak valamit, nem két sör között bólogatok egy számra.

Októberben indult a #NoBabel második szériája, több előadáson is voltál már. Miért pont ezt választottad esti programnak, miért nem mondjuk a headbangelést egy garázsban?

Engem mindkettő feltölt lelkileg, de a #NoBabel nagyobb löketet ad. Ezt minden lelkiállapotban élvezni lehet, míg a fejrázáshoz kell a felpörgés és az ordítani vágyás, hogy ki akarjuk üvölteni a világba, hogy milyen királyak vagyunk. Legutóbb például nagyon húzós két hetem volt a #NoBabel előtt, osztályok közötti verseny volt, és pár barátommal közösen toltuk a szekeret, szerveztük az egészet, sok fáradsággal járt. Azon a szombaton kábé félálomban ültem a #NoBabelen, de mire vége lett, tele voltam energiával, jól éreztem magam. Egy headbangelés után biztosan nem így érzi magát az ember. Aztán egy garázsban nem biztos, hogy olyan minőséget kapok, mint egy #NoBabelen. Nekem nem az a gitáros kell, akiről nyílt titok, hogy még a hangszerét sem tudja behangolni,

a könnyűzenében is muszáj éreznem a minőséget, éreznem azt, hogy akiket hallgatok, azok ezt profin tudják, sok időt és munkát tettek bele,

és nem csak összedobták a számot egy kocsmában. És a #NoBabelen valahogy igényesebb emberekkel is találkozom, mint egy garázsban.

Fotó: Bublik Róbert

Apropó, találkozás. Szerinted lehet egy komolyzenei koncerten csajozni?

Hát… lehet. Próbálni még nem próbáltam, de mindenképp lehet, mármint csajozni. Ismerkedni annyira nem, legfeljebb el lehet kérni a lány számát a szünetben, de rendes beszélgetésre nincs idő, mert koncerten nem beszélgetünk, ott a zene a lényeg. Viszont az nagyon jó, hogy a koncert és a zene közös témát ad.

Fel tudsz idézni vicces pillanatot a #NoBabelről?

Bősze Ádám rettentő jó poénokat tud mondani, nagyon jó műsorvezetője ennek az egésznek, és szellemes is. Sokszor a saját bakijait meséli el a rádiós munkájából. Egyszer valamelyik zeneszerzőt idézte, aki azt mondta: hogy soha ne adjuk fel. Aztán hozzátette, hogy képzeljük el, mennyi levele lehetett otthon. Itt fél perc csönd után esett le a poén mindenkinek.

Volt olyasmi, amit a #NoBabelen hallottál-láttál életedben először?

Például itt láttam életemben a legjobb felállást: ütősök játszottak bútorokon, asztalon, sakktáblán, összecsavart újsággal, gyufásdobozzal meg kanállal doboltak. Vicces volt látni, hogy

azt csinálják, amit szoktunk csinálni a suliban szünetben – csak jobban.

Idén a tánc köré épül a #NoBabel tematikája. Hogy állsz a tánccal?

Főleg rokizni szeretek, de keringőzni is, ha van párom. A nővéremmel szoktunk, ő nagyon jól táncol, jobban, mint én. Egyedül a néptánc nem tudott nagyon megfogni, nem is művelem, ha nem muszáj. De szeretek táncolni. Remélem, az idei #NoBabel-sorozat ezt elmélyíti bennem.

Borítókép: Horváth Bendegúz a pécsi Kodály Központban

Fotó: Bublik Róbert

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!