Alice Csodaországban - a sütemény és a citrom

Nincs olyan ember a Földön, akire ne lenne hatással ez a nem hétköznapi fickó egyedi látásmódjával, szürrealista képi világával és cseppet sem normális, különc, ám minden szempontból különleges hőseivel. A Burton-életmű mellőzése pedig akkora merénylet lenne a kortárs filmkultúrával szemben, mint amekkora veszteség lehet egy gyermek fejlődésében, ha kihagyja Lewis Carroll klasszikusát.

Nos, én márpedig nem olvastam az Alice Csodaországban-t és persze a Tükörországos kaland is kimaradt. Ellenben két szívemnek kedves leányzó is megjegyezte már, hogy (a) én egy nagy gyerek vagyok és (b) most élem a második gyerekkoromat. Fentiek fényében felhatalmazva éreztem magam, hogy megvásároljam a fent nevezett műveket és ezzel meg is kezdődött kétségbeejtően szánalmas vesszőfutásom az idővel, hogy még a mozipremier előtt átrágjam magam e különös mesén. Persze nem jött össze, de mentségemre legyen szólva, hogy eredeti nyelven fogtam bele a vállalkozásba, úgy meg kicsit lassabban megy az olvasás – legalábbis egyelőre. Egyébként meg nem szeretem, ha beelőznek, de Tim Burtonnek (főleg Johnny Deppel az oldalán) még ezt a jelentéktelen fricskát is elnézem.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Nem rossz, de csalódás a nagy elődök után
[/caption]
Ezért aztán harag nélkül, izgalommal töltve fészkalódtam a vászon előtt és alig vártam, hogy az időközben nagylánnyá cseperedett Alice-szel együtt átléphessek ama bizonyos parányi ajtón át Csodaország birodalmába. Annyit tudni kell a sztoriról, hogy nem igazán követi a könyvben foglaltakat, illetve sután vegyíti a két kötetet, miközben a forgatókönyvíró legjobb szándéka szerint igyekezett egy egész estés, Disney-konform mozifilmé formálni ezt az egész egyveleget. Ez sajnos többször is szemet szúr a film alatt: mintha nem csiszolódtak volna össze tökéletesen az egyes jelenetek – vagy mint mikor az ember egy koncertfelvételt hallgat az iPodján és valami szerencsétlen hangtechnikus fél másodperces szüneteket felejt két sáv között. Nos, talán visszafoghatnám magam egy csöppet, ugyanis a helyzet korántsem ennyire tragikus, de értse meg mindenki itt egy Burton-meséről van szó, kérem szépen!

Miről szól hát ez a mese? Mint már azt korábban említettem, Alice már nem kislány többé: 19 éves, édesapját és a boldog gyermekéveit gyászolja, miközben egy gyomorbajos, vörhenyes lord házassági ajánlata és egy nyurga nyúl keseríti meg a mindennapjait. Hiába, már a viktoriánus korabeli tinilányok élete sem volt fenékig tejfel, így nem csoda, ha Alice kiborul és a kéretlen leánykérés elől menekülve a zsebórás nyúl után ered. Innen pedig egyenes (vertikális) út vezet egy különös világba, ahol az ember lánya általában vagy túl kicsi, vagy túl nagy, de sohasem „pont jó” – tehát egyáltalán nem illik bele a képbe. Fontos megjegyezni, hogy Lewis Carroll kegyetlen migrénben szenvedett, s ha ez nem lett volna elég, a tetejébe még mikropszia, azaz Alice Csodaországban-szindróma (nem viccelek, tessék utánanézni!) is gyötörte; eme különös nyavalya révén a beteg pedig a valóságosnál jócskán kisebbnek látja a dolgokat.



Eme tények birtokában megbocsájthatunk az írónak, amiért rendre összébb zsugorítja a szerencsétlen lányt, ellenben nem tudom, milyen mentséget fog találni a rendező, amiért egy monumentális Burton-mozit egy szokványos szombat esti matinévé zsugorított össze?

Félreértés ne essék, az Alice Csodaországban nem rossz film, csupán egy leheletnyit csalódás a nagy elődökhöz képest; Ollókezű Edward története, Charlie és Willy Wonka különös barátsága, vagy éppen Ed Bloom zarándoklata mellett kissé vérszegénynek hathat Alice Kingsley története a filmvásznon. És valóban: a plakátokat és az előzeteseket szemlélve tényleg szokatlanul fakó a Vörös és a Fehér Királynő birodalma minden lakójával együtt; az egyetlen üde színfolt talán Johnny Depp őrült kalaposa lehet, no meg a modoros vigyorgó macska.

Ollókezű Edwrad



Megmondom őszintén, engem cseppet sem zavar, hogy kicsit takaréklángra kerültek a színek! A környezet kellőképpen szürreális, amolyan „burtonös” lett, egyáltalán nem vágta haza az illúziót a színek hiánya, sőt! Talán így szeretett volna üzenni nekünk a rendező, hogy tessék itt a film, meg lehet nézni, de mindenki vésse jól az eszébe, hogy ez a mese a pénzről szól. Megrendelésre, szigorú szabályok és keretek közé zárva készült, ám ha picit a fakó felszín alá tekintünk, talán észre fogjuk venni azokat az apró darabkákat, melyeket a helyükre illesztve mégis valahogy kerek lesz a történet, de ezt inkább mindenki döntse el maga!
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Általában vagy túl kicsi, vagy túl nagy
[/caption]
Kanyarodjunk is vissza egy cseppet a történetre! Tim Burton egyszer azt nyilatkozta, hogy az Alice Csodaországban nem adaptálható ezüstvászonra, hiszen Lewis Carroll könyve igazából nem is egy történetet mesél el, csupán helyszíneket és furcsa szereplőket fűz fel egy sokszínű, bohókás gyöngysorra.

Semmi gond – mondta a stúdió –, akkor addig csűrjük-csavarjuk a dolgokat, míg film nem lesz belőle! Nem új keletű a dolog, s noha rengetegen megpróbálták a lehetetlent, úgy látszik a derék Walt Disney eleget gyakorolhatott és még reggeli előtt sikerült hat lehetetlent elhinnie, hiszen az 1951-ben debütált rajzfilmváltozat óriási sikert aratott kicsik és nagyok körében egyaránt. Miután Tim Burton gyaníthatóan kifogyott az ötletekből, feltehetőleg leült a nagybecsű klasszikus elé, tisztességgel végignézte, majd miután feltápászkodott kedvenc gondolkozófoteljéből gondolt egy nagyot és a vásznat zöld háttérre az ecsetet meg okos számítógépekre cserélte. Ezután leporolta Johnny Deppet és Helena Bonham Cartert – ki mást – és már kezdődhetett is a forgatás, a Disney emberei pedig már előre dörzsölhették a tenyerüket.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Disney-konform mozifilm lett a nagy klasszikusból
[/caption]
A címszerepre azt a Mia Wasikowskat szerződtették, aki olyan nevektől orozta el Alice-t, mint például Lindsay Lohan, vagy a Mamma Miából megismert Amanda Seyfried. Egyébként tökéletes választás a hölgy, üde színt hozott a már megszokott arcok közé, ezúttal pedig a derék rendezőnek nagyobb szüksége volt minden egyes piros pontra, mint valaha... Nem kétséges, Tim Burton ezúttal is mesterien bánik a rendelkezésére álló technikával: a keze alatt pedig csodaszép, eleven mesekönyvé változik a filmvászon. A színészeket is a tőle megszokott eszelős eleganciával mozgatja képzeletbeli sakktábláján és a dialógusok is rendszerint úgy pattognak, mint egy gumilabda. A film tehát jó, de mégsem elég jó. Mindenkinek meg akar felelni, éppen ezért senkinek sem tud.



Tudjátok miért tesznek citromkarikát a süteményes tányérra? Hogy még édesebbnek tűnjön utána az édesség. Nos, a világ legkiválóbb citrusféléjét kaptam, de a sütemény ezúttal mégsem volt elég édes. „De azért ha jól látom üres a tányérod, vagy nem?” – De igen, Mr. Burton, jól látja. Jövő héten azt hiszem, repetázni is fogok! Mert az Alice Csodaországban ugyan koránt sem lett tökéletes, de az egyszer biztos, hogy nincs még egy rendező a Földön, aki úgy mesélné el ezt a kedves történetet, mint Tim Burton.

A citromot meg egyáltalán nem kötelező megenni.