A kaposvári beszéd, amit már senki nem kért előre

Nagy Zoltán, egykori levéltárost kérték fel harminc évvel ezelőtt, hogy október 23-án, Nagy Imre szülőházánál mondja el ünnepi gondolatait. Az akkori szavak máig élnek emlékeiben, hiszen az volt az első alkalom, amikor nyilvánosan lehetett beszélni 1956-ról, október 23-án. – Senki nem olvasta át a beszédemet – fogalmazott Nagy Zoltán. – Ami egyébként természetes dolog és ezt méltányoltam is. Feltételezték, hogy semmi botrányos dolgot nem mondok majd, és nem is mondtam. Azt gondolom, hogy a megemlékezés normális hangulatban zajlott.

– Nekem a rendszerváltás 1988-ban kezdődött – folytatta Nagy Zoltán. – Nem az érdekelt, ki nyeri meg a választásokat, hanem hogy legyenek választások, és hogy aki kormányt alakít, demokratikusan tegye. 1988 januárjától terjesztettem a Szamizdatot. Felmentem Budapestre két szatyorral, metróztam, buszoztam és elmentem azokra a helyekre, ahol pénzért lehetett kapni a kiadványt. Bevásároltam és megpakolva jöttem vissza Kaposvárra, itthon pedig több helyen terjesztettem, bár nem volt annyira publikus akkoriban. Ez volt az első nagy élményem. A második, amikor 1988 őszén megalakultak a városban az első ellenzéki szervezetek, a Fidesz és az MDF. A következő 1989. január 25-e, Litván György előadása, amikor is Somogyban először lehetett nyilvánosan 1956-ról beszélni, ezután jött a március 15-i fáklyás felvonulás. Hatalmas élmény volt, legalább tízezren vettek részt rajta. Majd az egésznek a csúcspontja a június 15-i Nagy Imre emléktábla-avatás volt – mondta Nagy Zoltán, majd hozzátette: a kilencvenes évek elejétől már nem foglalkozott politikával.

Nagy Imre mert más lenni a többi közt

1989. október 23-án az ellenzéki kerekasztal szervezett ünnepséget Nagy Imre szülőházához. Az első felszólaló Nagy Zoltán hangsúlyozta: az emberek először azért kedvelték meg Nagy Imrét, mert egy olyan korban, amelyben a másság üldözendőnek számított, mert más lenni, mint a többi kommunista pártvezető. Első miniszterelnökségét követően, amely annyi év után először adta vissza az országnak a reményt – két ízben is – látszólag magára maradva, elszigetelten kellett szembenéznie a totalitárius hatalmi gépezettel. Hozzátette: azonban sem a forradalom előtti másfél évben, sem a leverést követő lidércnyomásos hónapokban nem érezhette magát egyedül, az emberek többsége ugyanis mögötte állt.