Szépírók között talált otthonra

– Tarany és Balatonboglár – két végpont az életében. Ezzel is mérhető a somogyiság, a somogyi lélek?

– Igen, mérhető. Taranyban születtem, egy világvégi zsákfaluban. Amikor „határsávba” kerültünk az 50-es években, valóban itt ért véget a világ, ám a falu és a környéke szép volt, erdővel, patakkal és erekkel, fekvését tekintve majdnem pannon szépségű szőlővel. Kitűnő iskolával, 8, helyben lakó, elsőrendű tanárral. Iskolás is volt elég a jó adottságokhoz; 1954-ben, amikor a 8. osztályt elvégeztem, 160 tanuló járt ide. Megtöltöttük a tágas kastélyt. S hogy miért éppen Boglár az innenső „végpont”? Fiatal éveinkben kaposváriként erre a partszakaszra jártunk; ezt ismertük, ezt szerettük, és éppen itt találtunk egy épülő, számunkra ígéretes lakást. Szép az északról idenéző látvány, a „túlsó part” mindenkori mítosza.

Így, amikor eldőlt, hogy 40 év után elhagyjuk a fővárost – nyugalmat, pihenést, újfajta szépségeket keresni –, meghoztuk a döntést, és egy esztendő után sem bántuk meg! Még „szépirodalmi társaságot” is találtunk: Berzsenyi Dánielt Niklán, Somlyó Györgyöt itt, Takáts Gyulát és Fodor Andrást Fonyódon és környékén, Szőlősgyörök meg éppen Gárdonyi-emlékeket idéz, amikor átkocsizunk rajta. Néhány éve könyvet írtam Gárdonyiról; édesanyja faluja, nyarak és írások ihletője volt a település. Valamikor nem gondoltam, hogy Takáts Gyula Vágják a berket című kisregényének faluja, Ordacsehi még mindennapjainkban is szerepet játszik elsőren­dű konyhájával! Amíg a boglári lakás elkészült, a taranyi szülőházban várakoztunk. Kevés embernek adatik meg, hogy nem csak pár napra jut el gyermekkora tájékára.

– Ha visszatekint az elmúlt nyolc évtizedre, iskolákra, munkahelyekre, beosztásokra, melyik égett be leginkább a szívébe?

– A legszebb „iskolám” Debrecenben volt, a Kossuth Lajos Tudományegyetem. Ma csak Debreceni Egyetem. Engem, mint minden hasonló „korszerűség”, ez zavar. Ugyanis tény, hogy a név, az elnevezés: kontinuitás a múlttal! Impozáns épület tágas belső terekkel a város és az erdő ölelésében, mágikus körében. A munkahelyekkel kimondottan szerencsés voltam. A Táncsicsban tanítani a 60-as években rangot jelentett; hivatásuknak élő, művelt és jól képzett tanárok, felsőoktatásba törekvő, motivált diákok. Jól éreztem magam a Tanítóképző Intézetben is; akkoriban teremtettük meg a főiskolává válás szakmai feltételeit, hallgatóink hivatásukra készülő, őszinte fiatalok voltak. Szófia az egyik „leg” volt. Nagy László bulgáriai népszerűsége nyitott országot teremtett a magyar kultúra befogadására az én éveimben, 1975–1980 között. A színházak is nyitottak voltak Örkényre, Szakonyira, Kertész Ákosra például, három fiatal színész pedig Bulgária-szerte hirdette Janikovszky Éva a komikum művészetébe sűrített „neveléstanát” arról, hogy Kire ütött ez a gyerek? Az ELTE természetesen a nagy „leg”. Jeles kollégák, hallgatók tarkasága a főváros szívében. Jólesett az ELTE rektorának és szenátusának a bizalma; szerettem rektorhelyettesi teendőimet, s volt módom segíteni somogyi hallgatóknak is. Annyi kitűnő emberrel hoztak össze évtizedeim, s oly sokan voltak szereplői-alakítói életem folyásának, könnyebb lesz a lelkem, ha felidézem legalább egy részének a nevét. A kaposvári kollégákat s talán még a debrecenieket mégis külön veszem: e kettő volt ugyanis a pálya „bejárata”: egyrészt elindító, mások esetében évtizedeken át tartó „ügyelőszolgálat”. Bellyei László tanszékvezetőm volt; a tudós irodalomtörténészt embersége, európai műveltsége emelte példává. Komáromi Gabriella ma is kaposvári, habilitált professzor, tudományterületén komoly tekintély, alighanem a legelső. Debrecenben professzorom volt Barta János, halála után is példa; Arany Jánosról szóló könyvemet hálával és tisztelettel az ő emlékének ajánlottam. Kaposvárott tanított irodalomra, ám egyetemi éveim alatt a KLTE-re került Boros Dezső; a Neveléstudományi Tanszéken tanári mesterséget oktatott. Hogy mit köszönhetek neki, annak megírásával még adós vagyok. M. Takáts Lajos „csak” évfolyamtárs volt és barát, meg kitűnő szlavista, a kárpátaljai magyar irodalom egybegyűjtője; előbb a KLTE-n, nyugdíjas korában Edelényben tevékenykedett. És most jöhet a „szellemi rokonok” névsora: Czine Mihály, Sipos Lajos, Kenyeres Zoltán, Csűrös Miklós, Cs. Varga István, Borzsák István, Grétsy László, Ilia Mihály, Lőkös István, Lőrinczy Huba, Fűzfa Balázs, és még sokszor ennyien.

– Elégedett embernek tekinti önmagát?

– Részben. Amit elértem, álság lenne kevésnek tartani, bár több helyen is csak néhány évig lehettem, így e változatosság azt hozta, hogy „új seprőként” többnyire lendületben voltam. 10 könyvem, közel 100 kisebb-nagyobb publikációm – számra elég jó mérleg.

– Tanárként milyen ismereteket szeretett volna átadni az embernevelés tekintetében?

– Oldás és kötés – ezek a kapcsolatok lehetséges kimenetelei. Az előbbi könnyebb, az utóbbi, ha teljesedik, maga az élet garanciája. Nehézsége, hogy nincs receptje. Ha mégis megpróbálok valamit, jobbára vég nélküli felsorolás lesz belőle: szeretet, tisztelet, egymás felemelése, egymásért való élet… Az erre vonatkozó „testamentumomat” a szépirodalomra szoktam bízni. Arany Jánosra például: „Józan, okos mérték – Ez folyamok partja, / Mely rohanó tettek árját visszatartja.” Vagy Ibsenre, aki már korai drámáiban kimondta örökhagyását: a valkűr Hjördis szinte tézisszerűen hagyta Hedda Gablerre és társnőire a nő és a férfi kapcsolata lényegét: „Én (…) követlek mindenhová, hogy (…) tettekre tüzeljelek, s hogy neved világszerte tündököljön (…) Gyere, Sigurd! Szolgáljuk meg a boldogságot.”

– Tervei? A kreativitást nem lehet nyugdíjba küldeni...

– Tolnai Lajosról írtam többször, mégis van hiányérzetem. Kevesen, ám nagyok méltatták. Ady, a fiatal nagyváradi újságíró ezt a mondatot küldte 1902-ben a pesti ravatalhoz: „nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi.” Féja Géza a Sorsunkban azt írta, hogy „Az egészért s az egész ellen harcolt, akár a prédikátorok, s vallássá nemesítette az irodalmat s papi horizontját az élet horizontjává szélesítette.” S mi az eredmény? Könyvei egyike-másika a 60-as években jelent meg utoljára, a többség még régebben. Nehéz az ismeretlen Tolnairól írni. Még nehezebb nem írni. Meglehet, önteltség arra gondolni, hogy ez hozzájárulás, mi több: részvétel lenne a teljes elfeledtetésben...

– Hogy látja: megy-e könyvek által előrébb a világ?

– Valamikor az erdélyi főurak tanulni vágyó ifjakat küldtek Itáliába és más európai egyetemekre. Költségeiket állták, csupán azt kérték, hozzanak könyveket. Gróf Széchenyi Ferenc a XVIII. század végén bejárta Európa híres könyvtárait. Könyveket, régi kéziratokat, térképeket gyűjtött. 1802-ben mindezt a nemzetnek ajándékozta. Úgy vélem: a könyv nem csak a tudomány tára, vers- vagy regénytár; manapság erre akár alkalmasabb, kényelmesebb vetélytárs is akad. A könyv műtárgy, művészet: esztétikai és bensőségértékek együttese. Micsoda művészi értékek, könyvritkaságok tára a királyi udvarházak sok híres könyvesháza, Mátyás király világhírű könyvtára. Ment-e a híres könyvkiadók által, Caravaggio képei vagy Bartók zenéje által a világ? A vég nélkül sorolható kérdésekben ott sejlik a válasz!

A fiatalos külső biztos receptje

Druzsin Ferenc fiatalos külseje meghazudtolja korát. Szász Endre azt tartotta, őt a nők konzerválták. Jutott is belőlük néhány, ő viszont megmaradt az első szerelme mellett. Úgy véli, a fiatalos külső receptje nem más, mint „egy életen át légy szép és okos fiatalok között!” A professzor szakmai teljesítményét az ELTE a Pro Universi­tate arany fokozatával ismerte el 2006-ban, a Napút folyóirat 2017-ben Életmű-díjat adományozott Druzsin Ferencnek, mert élete példájával, kutatóművészetével a tágasság színeivel gazdagította látókörünket – másokra és annyi másra érzékenyen, tisztességgel.