Az elmúlt évtizedekben főállású barát, nővér és anyuka volt a gyermekotthonban

Véber Józsefné a 60 éve alapított nagybajomi Kékmadár Gyermekotthonban dolgozott 40 esztendőn át. Első és utolsó munkahelye volt az intézmény, ahonnan néhány éve nyugdíjba vonult. Nem csoda, hogy olykor-olykor elakadtak a szavai, és könny gyűlt a szemébe, amikor a Fülöp Attila szociális ügyekért felelős államtitkár jelenlétében zajló, nyugdíjastalálkozóval egybekötött, s az érzelmeket igencsak megmozgató jubileumi ünnepségen visszatekintett az elmúlt évtizedekre.

Lőrincz Sándor

Sokkal több volt számára a gyerekotthon, mint munkahely. Igazi hivatás, sok tehertétellel, de sok örömmel vegyítve. Fél életét e közösségben töltötte, szinte a második otthonává, második családjává lett a katolikus templommal szembeni épület. – Ebben az elkötelezettségben lehettem nagylány, anyuka, nagymama, munkatárs, barát, és a rám bízott gyerekeknek gyakran az egyetlen kapaszkodó, hiszen a hozzánk kerülő csecsemők tőlünk szerezték első ismereteiket, tapasztalataikat a világról, a létezésről, és tőlünk kapták a szeretetet és a gondoskodást is, amit valamennyi gyereknek a saját családjában kellene átélnie – vélekedett.

Arról is mesélt: azok a gyerkőcök, akik később kerültek be az intézménybe – mivel idősebb korukban emeltek ki őket családjukból –, annak ellenére, hogy kezdetben félve, fenntartással és kétellyel fogadták közeledésüket, mosolyukat, gyámolító szeretetüket, egy idő után már rájuk zúdították minden fájdalmukat, bánatukat és kilátástalanságukat. Átélt traumáikra, megválaszolatlan kérdéseikre, az örökös miértekre tőlük reméltek választ, pedig sokszor maguknak is kellett keresni a megfelelő szavakat. Persze folyamatosan vigaszt nyújtva, megsimogatva buksijukat, tudatosan messzire űzve a kétségbeesést, a magánylétet, s ilyenkor – ha átmenetileg is –, oldódott keservük, szomorúságuk, csillapodott mindennapjaikat mozgató lázadásuk. Mert a bizalommal feléjük forduló gondozók a remény lámpását is odanyújtották nekik...

Maga is még szinte gyerekként, 18 esztendősen került az otthonba, amelyet 1972-ben a Hőgye Mihályné – Barta Mihályné – Hujber László-hármas vezetett, és igazi nagycsaládként nyújtott biztos menedéket a gyerekeknek. Ágnes véletlenül vállalt itt munkát – talán a feladat talált rá –, hiszen vágyai netovábbja nem a gyermekvédelmi rendszer volt, ám most, ennyi év után úgy érzi: Isten jó utat jelölt ki neki. Ma is ezt a hivatást választaná.

– Jakab Marika volt akkoriban a megyei védőnő, aki bizony sűrűn látogatott bennünket, de a CSOMI, vagyis a Csecsemő Otthonok Módszertani Intézete is gyakran ellenőrizte a munkánkat, és adott szakmai segítséget a továbbfejlődéshez – emlékezett Ágnes. – Egy-egy látogatás hírére felbolydult a ház, izgalommal teli várakozásban teltek a napok, s mindenki igyekezett a legjobb tudása szerint helytállni. Különösebben nem kellett készülnünk, hiszen mindennapjainkat a szeretet, az odafigyelés irányította, ám mindig kiértékelték a munkánkat, és nagy megtiszteltetésnek számított a dicséret, a hibákból pedig próbáltunk okulni. A családias légkör lehetővé tette, hogy a szombati csendes pihenőkön frizurázkodhattunk, kézimunkázhattunk. Olyan is előfordult, hogy mindezt átmenetileg megtiltotta a vezetés, mert nem vettünk részt a figyelmünkbe ajánlott házon kívüli rendezvényeken, jeles napokon. Kihagytuk például a május elsejei felvonulást, ám emiatt nem büntetett sokáig drága emlékű Hőgyéné Irénke.

Azt mondta, szeretett itt dolgozni, hiszen itt vált felelős felnőtté, s e közösségtől tanult a legtöbbet; tiszteletet, megértést, empátiát. – Kezdetben csecsemőket gondoztunk, aztán ez az időszak kitolódott óvodáskorig, majd lakóegységek jöttek létre, legutóbb pedig leányanyás részlegek – mondta. – A többféle korcsoport együttes jelenléte nekünk is kihívást, folyamatos alkalmazkodást jelentett. Aztán új anyás részleg épült, ahol folytathattam a munkát, és innen is mentem nyugdíjba.

Kellemes élmények és megpróbáltatásokkal teli időszakok kísérték végig aktív éveit, de soha nem volt benne békétlenség a tekintetben, hogy máshol kellene keresnie a kenyerét. Hálából is jutott – kollégától, gyerekektől egyaránt –, s úgy véli: szolgáló szeretettel végzett munkája nyomán gyümölcstermő örökség jutott környezetének. Élete, pályája, személyes sorsa arra is példa: hűséggel, alázattal és bizalommal nemcsak utolérhető, hanem meg is tartható a boldogság kék madara.

Csak a szemlélet maradt a régi

Viszonylag gyorsan elérkezett az az idő, amikor már ő tanítatta be fiatal kollégáit. Az is megesett, hogy csoportvezetőként az alá tartozó kollegina később a főnöke lett. – Horváth Mária 16 évig irányította a gyermekotthont, s ugyan olykor más volt a véleményem, de szép emlékeim maradtak erről az időszakról is. Nem azért, mert az idő mindent megszépít, hanem azért, mert örömök-kudarcok ellenére sok változást hozott – summázott. – Az intézmény szakmai struktúraváltáson ment keresztül, cserélődött a gondozónői gárda, és – ahogy emlegetni szoktuk –, már a gyerekek sem voltak olyanok, mint régen. Mindez azonban nem változtatott meggyőződésemen: mindig a gyerek érdeke az első.

Nevelt gyerekek
Véber Józsefné két fiúnak adott életet, akik két lányunokával ajándékozták meg. Nemcsak a munkahelyén élt nem vérszerinti gyerekek között, hanem odahaza is. Még nem repültek ki saját fiai, amikor nevelőszülő lett, s összesen 6 gyerekről gondoskodott nagykorúságukig. Négy éve szintén befogadott egyet; Jóska most nyolcadikos.