Mernünk kell csendben lenni, hogy meghalljuk az Úr szavát

– Törökkoppányban szentelték pappá. Hogy emlékszik vissza az ünnepre?

– Huszonöt év nagy idő. Az akkor készített képeket nézegetve szembesültem azzal, hogy e felemelő ünnepségen jelenlévő papok legnagyobb többsége már nincs az élők sorában. Fila Béla dogmatikaprofesszor adta rám ünnepélyesen a miseruhát. Örültünk mindannyian, hiszen a papszentelés mindig egy új reményteli kibontakozás kezdete. Galbavy Jenő József atya szervezte meg az ünnepséget, ekkorra csaknem mindenki ismert. Sokkal bensőségesebbnek éreztem a szentelést, mintha egy nagy székesegyházban történt volna. Különjárat hozta híveinket a távolabbi falvakból, s amikor a zsúfolásig megtelt középkori templomban együtt énekelve kérték a papok és a hívek a szentek közbenjáró segítségét, én a teljes önátadás jeleként a szentély kövezetén hasaltam, s folytak a könnyeim...

– Harmincöt éves volt ekkor. A tanulmányok tolták ki az időpontot, netán a bizonytalanság?

– Bizonytalanság semmiképpen. A Szegedi Tudományegyetem elvégzése közben, 23 évesen körvonalazódott bennem, hogy Istent akarom keresni és szolgálni életemben. Az egyetem elvégzése után megtörtént a „nagy ugrásom”, sokak értetlenkedése ellenére elkezdtem a teológiát tanulni az akkor hazánkban elérhető legmagasabb szinten, a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián. Magánúton, nem papnövendékként, hiszen akkor még titkolni kellett nagy célunkat: a kis falvakban szolgálatot teljesítő, szerzetesi életformában élő, lelkipásztori közösség létrehozását. Tanulmányaimat Jenő atya és jó szándékú híveink segítették, sok hálával tartozom nekik. A 80-as években még érezhető egyházüldözés volt, észrevettük, hogy egymásnak írt leveleinket más is olvassa, megtudtuk, hogy a szerzetesházunk csendben elkezdett építéséről rendszeresen jelentést küldenek… 1991-ben diakónussá szentelt Szendi József veszprémi püspök, aki támogatta tervünket. Ő szentelte fel a miklósi szerzetesházunk belső kápolnáját is. Öt évig diakónusként végeztem a lelkipásztori munkákat falvainkban, igeliturgiákat tartottam, temettem, hitoktattam. A papszenteléssel addig akartunk várni, amíg egyházjogilag nem tisztázódik helyzetünk, hogy ne szórhassanak szét bennünket. 1996-ban Balás püspök hivatalosan jóváhagyta a Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Közösséget (SJP), és vezetőjeként megerősítette ­Galbavy Jenő József prioratyát. Pappá szentelésem már a közösség javára történt. A szentelési szentmise végén Jenő atyával mindketten letettük a szerzetesi örök fogadalmunkat, a közösség külső testvérei pedig ígéretüket, hogy mindenben segítik munkánkat.

– A szülői ház miként motiválta?

– Hitem alapjait otthonról kaptam. Nem múlhatott el úgy vasárnap, hogy ne mentünk volna templomba. Persze, mivel szüleim pedagógusok voltak, a szocializmusban belénk nevelték azt is, hogy nem kell nagydobra verni kereszténységünket. Inkább viselkedésünkön, tanulásunkon, segíteni akarásunkon lássák meg, hogy melyek a végső elveink. Nagy kegyelemként értékelem, hogy hitét gyakorló keresztény családban nőhettem fel.

– Doktorátussal rendelkező biológus-teológus pattant lóra akkoriban, hogy hitoktasson a környék egyes falvaiban. Azóta minden megváltozott, ám a természetközelisége nem. Mire jó a remetemagány?

– Istenkeresés elmélyítésére. Nem tudunk hitelesen adni, ha magunk nem töltődünk. Mernünk kell csendben lenni, hogy meghalljuk Isten szavát. Sokan félnek a csendtől, mert az szembesítené őket nyüzsgő életük felszínességével, sok esetben életük értelmetlenségével. A természet titkainak szemlélése rányit a dolgok, folyamatok Rendezőjére is.

– Építkezések sora kötődik nevükhöz, s nemcsak pénzük, hanem kétkezi munkájuk, verejtékük is benne van az eredményekben. Voltak, akik a buzdító szó ellenére is távol tartották magukat, és erről önök be is számoltak a Magvetés című lapjukban…

– Kezdetektől lelkipásztori munkamódszerünk, hogy nem másoktól várjuk a munkák elvégzését, hanem magunk kezdjük el, s aktivitásunk következtében csatlakoznak hozzánk az emberek. Közben megtapasztalják ők is, milyen nagyszerű dolog, ha valami elkészül, s látjuk az eredményt. Belső örömmel tölti el az embert, ha egy templomépítésben részt vesz. A mai pályázatorientált világunkban sajnos ez sikkad el. Mit érnek a kifestett, üresedő templomok, ha nem a hívek áldozatvállalásából szépülnek, s ezért nem érzik a sajátjuknak? Ami pedig a kritikákat illeti vagy a hálátlanságot, jó, ha tudatosítjuk, nem árt, ha valami „odaátra is marad”. Tizennyolc egyházi épületet hoztunk rendbe a területünkön, s egyre kevesebb az önzetlenül tenni akaró ember. Ezért a hit örömét is kevesebben tapasztalják meg.

– Tizenegy apró falu lakóit pasztorálják. Hogy érzékeli, képes az egyház megmutatni új arcát? A pásztorokkal nincs baj; itt a Koppány völgyében bárányszagúak a pásztorok…

– Az új arc mindig a kezdetek, a krisztusi tanítás komolyan vételéből bontakozhat csak ki az egyházban. Ha lesznek keresztény hitüket komolyan megélő családok, akkor Isten majd megszólít belőlük olyanokat, akik vállalják a teljes „rendelkezésre állást”, megértik, hogy Isten végtelen szeretetére csak a teljes önátadás lehet a válasz. Baj, hogy a pásztorságnak már mennyiségi bajai is vannak. Kevesen vagyunk a szükséges missziós munkához. Pedig sokan vannak a meghívottak…

– Nem tart attól, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nem váltja be hozzá fűzött reményeinket, s minden marad úgy, ahogy volt? Vagy: Isten titka ez, hiszen minden kegyelem?

– Tőlünk is függ. Szervezésünkben 52-en voltak a pápai záró szentmisén. Mindannyian kaptunk ott lelki megerősítést. Felemelő volt látni a hatalmas tömeget, átváltoztatáskor az Andrássy út aszfaltjára is letérdelő embereket, a sok áldozót, a fegyelmezett, elcsendesedni is tudó hívő sereget, közösen énekelni a himnuszokat. Isten kegyelméből van még potenciál a magyar kereszténységben. Csak „ne rejtsük véka alá” fellobbanó hitünket. A megélt hit másokat is erősít, kegyelmet közvetít. Ha mindenki csak a tévén keresztül akarta volna megnézni a szentatya miséjét, akkor Ferenc pápa üres utcákon mehetett volna végig. Meg kell találnunk saját feladatunkat, s mernünk kell áldozatot hozni érte.

Érdeklődött a pápai nuncius is

Michael August Blume pápai nuncius kaposvári látogatásakor az erdőrengetegben lévő monostorban találkozott a miklósi szerzetesekkel. S hogy milyen élményekkel távozott? – Varga László püspök úr kérte, hogy kijöhessenek a monostorunkba. Igaz, előtte hatalmas eső esett, nagy sár volt, de úgy gondolom, látogatása nem csak emiatt lett maradandó élmény számára. Amikor néhány hét múlva a szerzetes elöljárók találkozóján a nuncius úr is ott volt, rögtön odajött hozzánk, hogy érdeklődjön a további munkánk felől.

Fotó: Gózon Ákos