Megörökíti Várda ünnepnapjait, hogy láthassák majd az unokák

A fényképezés iránti szenvedélye gyermekkoráig nyúlik vissza, amikor is igali gyerekként gyakran barangolt a fák között, bámulva az erdő élővilágát. Amikor megkapta az első Pajtás fényképezőgépét, mindent megörökített, ami mozgott. Később a madarakat fényképezte előszeretettel, komolyabban azonban az előhívási nehézségek és magas költségek miatt az idő tájt nem tudott a képalkotással foglalkozni. Igazi szenvedélyévé csak évtizedekkel később, 2009-től vált a fotózás. 

– Gyerekként szinte minden érdekelt, különösen a technika – mondta. – Tranzisztoros vevőkészüléket építettem, miközben társaimmal ádáz csatákat vívtunk a környező erdőkben. Amikor ez idő tájt valaki megkérdezte tőlem, mi szeretnék lenni, magától értetődően rávágtam: katona. Mint később kiderült, a próféta beszélt belőlem. 

Az évek múltán azonban a katonaság kérdése feledésbe merült, egészen addig, amíg a középiskolában nem tartottak több alkalommal is előadást a taszári alakulattól. 

– Kedvenc tantárgyam a fizika és a kémia volt, később is a természettudományok és a technika, főleg a rádiótechnika érdekelt. Mindezek pedig meghatározó tantárgyak voltak a honvédségnél is, így aztán nem volt kérdés számomra, hogy hol folytatom érettségi után – mondta. Előbb katonai főiskolát, később akadémiát is végzett, a katonai pályát pedig a nagyatádi harckocsi ezrednél kezdte híradós tisztként, ahol a sorkatonák kiképzésével foglalkozott. 

– Szerettem a fiatalokkal dolgozni, jó volt látni, ahogy napról napra fejlődtek és egyre többet tanulnak meg a szakmából – mondta. Később más helyőrségekben, így a nagyatádin kívül Kaposváron és Tatán is szolgált különböző beosztásokban. 2004-ben átkerült a BM állományába a Somogy Megyei Polgári Védelmi Parancsnoksághoz, majd átszervezés miatt a Katasztrófavédelmi Igazgatóság kötelékében dolgozott rövid ideig, ahonnan saját kérésére nyugállományba helyezték. 

Poldesz László 1972-ben nősült, házasságukból két leánygyermek született, akik azóta már családot is alapítottak. Hét unokája és egy dédunokája van. 2014-ben költöztek Várdára és azóta is itt él a feleségével. Az egykori katonatiszt mindennapjait másfél évtizede a kert és a ház körüli munkák mellett elsősorban a fotózás tölti ki. Ekkorra már – mint mondta – a fényképezésben mindenevővé vált, és a település közösségi életébe is gyorsan bekapcsolódott. Sok ezer felvételt készített a várdai eseményekről, a falu mindennapjairól, emellett már a videózás is élete részévé vált. 

Mint közösségi fotós és archiváló a falu életének dokumentálásáért nemrégiben Várda polgáraiért elismerésben is részesült. 

Küszöbig ért a must a balul sikerült szüret után 

Poldesz Lászlónak – elmondása szerint – átlagos gyerekkora volt. Nem volt rossz nebuló, inkább egy kicsit zárkózottabb a többinél, de azért a bandázásból ő sem maradt ki, no meg időnként ő is tett rossz fát a tűzre. Közülük a legnagyobbra ma is élénken emlékszik. 

– Nagyon összetartó família volt a miénk, az anyai nagyszüleimnél különösen szerettem lenni. Náluk volt a család apraja-nagyja szüretelni is, amikor az eset történt. A must már a hordóban volt, a felnőttek a munka végeztével beszélgettek, ettek-ittak. Én meg igencsak megszomjaztam egy kis finom itókára. Azonnal a tettek mezejére léptem és kicsavartam a hordó csapját, az elzárása azonban már nem ment. Egy darabig még próbálgattam, aztán mint aki jól végezte a dolgát, a csordogáló mustra rá sem hederítve odébbálltam. Később igen nagy hangoskodás támadt a felnőtt világban, és hogy, hogy nem, egyből engem kerestek. Mint kiderült, addigra a hordó tartalma majd az utolsó cseppig elfolyt. Mondanom se kell, nagy „sikert” arattam ebbéli hőstettemmel, még évekkel később is felemlegették a majdnem küszöbig érő mustos kacsaúsztatót – elevenítette fel az esetet.