Függőségeink

Sokkolta az országot, hogy tegnap reggel nem lehetett bankkártyával fizetni, és készpénzhez sem juthattunk bizonyos bankautomatákból. Az átmeneti üzemzavarban kitört a pánik. Sokunkban az is megfordult – hiszen a szomszédban háború dúl –, mi lesz akkor, ha egyszer tényleg nem férünk majd hozzá bankban tartott megtakarításainkhoz. Tartsuk a szalmazsákban folyamatosan értéktelenedő forintjainkat? Bennem is átvillant a kép: a durva vászonzsákba tömött szalma közé miként csúsztatta be nagyanyám félrerakott piros papírszázasait, barna ötveneseit, hogy fiát, unokáját lepje meg majd alkalomadtán. Ma már szalmát is nehezen tudnék szerezni, nem beszélve a vászonlepedőről, melyen oly édes volt az álom, s mire mennék egy százassal?

Elkényelmesedtünk, függőségeinknek se vége se hossza, s ezek nagy része a digitális világhoz kötődik. Mint a ma reggeli váratlan esemény is, pedig csak egy kis technikai malőr történt. Az elektronika zavarától kétségbeesünk, de attól is, ha okostelefonunkat véletlenül nem visszük magunkkal az illemhelyre. Kellő sznobságból attól félünk, lemaradunk valamiről, és alulinformáltságunk miatt elfordulnak tőlünk társaink. Pedig nem kellene ilyen fokú függőségben élnünk. A nagy dolgok nem a neten vagy az éterben, hanem csendben, a szívünk mélyén történnek. Észre kellene már végre vennünk azt is: a zenében éppolyan nagy szükség van a csendre, mint a hangokra.

Szóval érdemes hátat fordítani függőségeinknek, mert eltakarják, eltorzítják a való világot. Egy valakiről azonban nem mondok le, hiszen régóta függök tőle: Istenről.