A kései kérő

A szeretetotthonba lépve sok ismerős tekintet fogad. Felfénylik előttem fiatalabb kori arcuk, amikor aktívan élték napjaikat. Óvodában, iskolában, legkülönfélébb munkahelyeken. A kor és sok esetben a kór miatt döntöttek a lakók a szociális intézmény mellett, vagy a családtagok óhaja érvényesült, hogy szülő, nagyszülő, nagynéni, nagybácsi emberhez méltó körülmények között, hasonlóak társaságában, mosolygó nővérek gyűrűjében, orvosi felügyelet mellett élje hátralévő éveit. 
Megállíthatatlanul peregnek a percek az élet homokóráján, de gyakran nyílik az otthonajtó, hozzátartozó keze nyitja a kilincset. A minap konstatáltam: tolókocsiba került az a hajdani óvónő is, kinek neve volt e szép szakmában. Nemcsak álmaiban, a valóságban is kifordította sarkaiból a világot. Demencia úr azonban megkérte a kezét, hogy e késői, kényszerű nászban közösen színezzék ki az eget. Ő meg igent mondott, megbillent lélekkel beletörődött (?) a megmásíthatatlanba. Nem tudja senki, mi jár gondolatai között. Kezében öltöztetős baba, akivel gyakran beszélget. Nagy kék szemével a műszempillás kislányt csodálja, és mondja a magáét megállíthatatlanul. A látványban intimitás, a mellette elhaladókban szánalom helyett gyöngédség, együttérzés. Tudják, hogy vele együtt több mint 250 ezer azon személyek száma Magyarországon, akik valóban úgy halnak meg, hogy még élnek. Gyógyulásról nem, csupán a szenvedés csökkentéséről lehet szó. Népbetegség tanúi vagyunk, amely valamennyiünk ajtaján, ha úgy tetszik, lelkén és intellektusán bármikor kopogtathat, nagy feladat elé állítva a családot. Merthogy Demencia úr gyakran kopogtat. Leginkább az özvegyasszonyokat szemeli ki magának, akik az özvegyek populációjának négyötödét teszik ki, s a 85 év fölötti hölgyek 20 százaléka kényszerűségből már behódolt kérőjének. 

De a nem nem számít sem Alzheimernek, sem Demencia úrnak. Férfiakat is szívesen környékeznek, mint Kollár István filmjében is láthatjuk. „Amikor szóba kerül az Alzheimer, rendre megkérdezik, hogy az a felejtős vagy a kézremegős fajta. Nos, ez a halálos, a családot tönkretevős, gyakori fajta” – ahogy a film bevezetőjéből is kitűnik. 
Jó nevű orvosismerősöm sem volt még hatvannyolc, amikor jelentkeztek nála a tünetek, és szintén orvos felesége csak azután próbált megbékélni férje és a maga keresztjével, hogy megnézte az „Akik úgy halnak meg, hogy még élnek” című drámai művet, amelyet közönségtalálkozókon vetítenek le az alkotók, hogy megszólaló családtagok és szakemberek vallomásaival ráirányítsák a figyelmet e jelenségre. 
Évtizedekkel ezelőtt, még az „átkosban” a skizofrénia, az elmebaj, a depresszió, a különféle értelmi fogyatékosságok, s velük együtt az időskori elbutulás is a szégyellnivaló kategóriába soroltatott. Ettől ugyan létezett, és a családok is szenvedtek tőle. Ma még többen, jóllehet, már lezajlott azóta egy rendszerváltozás, és egyes szociális otthonokban van is demensrészleg, de az ismeretlen kérővel való találkozás veszélye egyre gyakoribb. 
Miután meglátogattam hozzátartozómat, a tolókocsis lakó még ott pihent a földszinti bejáratnál. Kifejezéstelen tekintettel fésülgette babája vörös haját, és folyamatosan járt az ajka.