Az énidő árnyai

Aki idősödik, szeret az emlékeiben kotorászni. Augusztus tájékán halkan visszalopakodik az az érzés, ahogy kisiskolás korunkban ilyenkor már tudtuk, hogy közeledik a szeptember, de nem vettünk tudomást róla. Szabadságot és kényelmet nyújtott a nyár, akkoriban nem volt annyi tikkasztó hőhullám vagy tomboló vihar. Az énidőnk máshogy járt, mint a naptár. Ennek ellenére nem állt meg az idő, hanem napról napra, észrevétlenül eljött az iskola ideje, ahogy aztán szép lassan a többi életkoré is. Csendesen, észrevétlenül, nem tolakodva beállít az öregség is, akár nem veszünk róla tudomást, akár azon igyekszünk, hogy addigra minden dolgunkat elrendezzük. 
Mindennek van tragikus és komikus oldala is, addig kell forgatni, amíg jó nézőpontból nem látjuk. Szomorú, hogy azt olvasom, a betegsége miatt a Dunának ment egy idős ember, a vízirendőröknek kellett kimenteniük. Egyre nagyobb hullámokat kavar körülöttünk az idő, nem csoda, hogy több a baleset. A Balatonon az idén eddig 114 esetből 233 embert kellett a vízből kimenteni. Igyekszünk, hogy a víz felszínén maradjunk, de ez nem könnyű manapság. Aztán, mint az idős emberek, vesszük a cekkert, és elmegyünk bevásárolni, de ott is érhet meglepetés bennünket. Nézem a videót, amin egy sárga póniló besétált egy barcsi élelmiszer­üzletbe. Előbb csak a tükörképét nézegette, aztán betette a patáját az eladótérbe, de végül távozott. A kommentelők szerint megijedt az áraktól, de én tudom, hogy igazából nem hagyta magát lóvá tenni.