Galamblélek

Nem marad otthon az a nyugdíjas, aki tudja, hogy időben le kell adnia a fizetési csekkeket a postán akkor is, ha nap közben tombol a hőség. A reggeli nyitás előtt többen gyülekeztek az épület előtt, köztük ismerősöm, a környékünkön lakó, nyolcvan éven túli férfi. Erős a kézfogása, nyílt a tekintete, egyszerűek a szavai. Sorban álltunk, még volt néhány perc a nyitásig, belefért az élete története. Fiatalon lett árva, meghalt az édesanyja, aztán amikor katona volt, egymás után két éjszaka megjelent álmában. Akkor halt meg otthon az édesapja is. Nem volt könnyű élete, de lett munkája, családja, és mindent elért, amit akart, összegezte. Azt is felidézte, hogy mitől kapta mindig a hajtóerőt. 

Kisgyermek lehetett, amikor a nagyapját nézte munka közben, hogyan dolgozik az öreg szűcs. A házuk udvarán éppen egy galamb szállt le a fára, építette a fészkét. Látta a gyerek, és megkérdezte, mi az. A nagyapa azt felelte neki, ha úgy tesz, mint a madár, akkor neki is jut majd az életben. A kép a fiúba ivódott, és nem felejtette el. Felnőttként felépítette az életét, szívós munkával, kitartással, túllépve a kudarcokon. Több mint nyolcvan éven át idáig elhozta az intelem, a posta elé, hogy a csekkeket kötelességtudóan befizesse, ahogy minden hónapban. 

Elgondolkodtam azon, vajon a mai gyerekek mit tanulnak meg egy életre szólóan mondjuk például a TikTokon? Lesz-e valaki, aki megfogadja és mindig érvényesnek tartja a régi intelmeket? Elnéztem a galamblelkű nyugdíjast, és csak remélni tudtam, hogy igen.