Társas magány

Épp hogy a szemünk sarkából vettük észre, valahogy szokatlan helyen és furán áll a fehér autó. Aztán amikor jobban megnéztük, már azzal a lendülettel fordultunk is meg, mert egyértelmű volt, érkezésünk előtt néhány perccel csúszott meg a vizes úton, aztán pördült az út menti gazos árokba a kocsi. Amikor kinyitottuk a sofőr felőli ajtót, még sokkos állapotban volt a hölgy, aki vezette, teljes testében remegett, kérdésünkre csak annyit tudott mondani, jól van. Aztán szintén csak a szemünk sarkából vettük észre, hogy a hátsó ülésen gyerekülés van, de újabb kérdésünkre csak rázta a fejét: nem, a gyerek nincs velem, éppen munkából tartottam hazafelé. Híjunk mentőt, segítséget, kérdeztük. Nem, köszönöm, már szóltam a barátomnak, érkezett a válasz. Így aztán az idő közben szintén a segítségére siető autósok útjukra indultak. S bár ahogy kezdett megnyugodni a hölgy, egyre inkább úgy tűnt, az ijedtségen kívül tényleg nem esett baja, mégis úgy döntöttünk, megvárjuk a hozzátartozóját.

Aki rövid idő után meg is érkezett, s már messziről egyértelműsítette, ő miért aggódik igazán: nemrég költöttem hatszázezret erre a fosládára, hogy lehet így vezetni, hangzott az általa feltett első kérdés. Megvallom őszintén, a többi „aggodalmaskodó kijelentését már nem is hallottam a döbbenettől. Ez az a helyzet, amikor nehéz eldönteni, meddig van joga egy idegennek beleszólni mások életébe. Mi addig jutottunk, hogy örüljön, hogy jól van, aztán elköszöntünk és tovább indultunk.

Néma csendben fogytak a kilométerek hazafelé. A fejemben meg csak az a kérdés zakatolt, honnan indul egy kapcsolat, ha ide jut. Értem én, bár elfogadni nem tudom, hogy egyre kevésbé divat a nők iránti előzékenység, udvariasság. Úgy vélem, az sem mehet ki a divatból, hogy az alapvető tisztelet minden helyzetben valamennyi embertásunknak megjár. Hát még az állítólag szeretett társnak.