Edzésben

A kaposvári Szent Imre-templomban szolgáló, detroiti születésű John Simoneau atya egyre érthetőbben beszél magyarul. S még ha olykor elharapja is egy-egy szó végét – lelkesedésén túl –, szókincsére is rácsodálkozik az ember. Lelkünket folyamatosan edzésben tartó prédikációiban, illetve a mise végén felolvasott hirdetésekben olykor akadnak nehezen kiejthető szavak – közéjük tartozik egyebek mellett a Szentháromság, Kaposszentbenedek illetve Bárd­udvarnok –, de mindig megbirkózik a feladattal, s ilyenkor lassan tagolva, hogy mindenki értse, ejti ki a szótagokat. 

Tisztában van azzal, hogy csodás, ám nehéz nyelv a magyar, mégis folyamatosan „edzi magát”, hogy ne csak választékosan, hanem a magyar fülnek is érthető módon, helyes hangsúllyal és tempóban beszéljen. A miséken éppúgy, mint a templomon kívül; katedrán állva vagy zarándoklaton. Rövid ittléte alatt – augusztus 10-től szolgál a Szent Imrében – arról már többször tanúságot tett: kedves számára az ország, a főváros, a vármegyeszékhely, s hazánk történelme, de a nyelv is, melyet folyamatosan tanul, hogy ne hasson idegenül a kimondott szó. A katolikus gimnáziumban, a Táncsicsban és a „közgazban” is tanító pap, aki a közelmúltban szerezte meg a magyar állampolgárságot, tudja: akad még javítanivaló a kiejtésén. Maga is megjegyezte: örül, hogy figyelmeztették az egyik mise után: nem biztos, hogy jó, ha a dicsőség szó végén elharapja az ékezetet, és megnyomja a g-t. Megfogadta a tanácsot, és azóta még tudatosabb a hangformálásban. 

Aki ismeri János atyát, ott ül rendszeresen a miséin, az azt is látja: rendkívül mély érzésű ember – soha nem mulasztva el, hogy térdet hajtson a Mária-szobor előtt és énekeljen a Szent Szűznek –, színes történetekkel, olykor viccekkel „dobja fel” szentbeszédeit. A kézi mikrofont erősen szorítva, s a lócák előtt „cikázva”, egyszer egy haldokló rendfőnöknőről mesélt, akit szerettek volna még maguk között tartani rendtársai. Egyikük azt javasolta: kedvenc italába, a tejbe, öntsenek mindig egy kis pálinkát, s így talán edzésben tarthatják testét, fizikumát. Pálinkát? – hüledeztek többen is a nővérek közül, mivel tudták: a rendfőnöknő soha nem ivott szeszt. Nem baj, próbáljuk csak ki, biztos segít – javasolta az ötletgazda, és így is lett; ezt követően puritán csészéjébe mindig került néhány korty pálinka, melyet elkevertek a tejjel. Az apácák főnöke, fejét párnákkal felpócolva, örömmel kortyolta a tejes nedűt, legalább még egy éven át, ám a vég közeledett. Magához intette lányait. Azok szomorúan állták körül beteg­ágyát, s imájuk közben egy-egy könnycseppet is elmorzsoltak, hiszen kedvelték életből távozó társukat. A magas homlokú rendfőnöknő egyre gyengülőbb hangon hálát adott Istennek e földi létért, elbúcsúzott az apácáktól, akiknek köszönetet mondott mindenért; gondoskodó szeretetükért, melyet betegként is érzékelt. Ezt követően pedig az egyházi és a világi életben egyaránt hasznosítható intelmekkel látta el a szerzetesnőket: mire figyeljenek, mitől tartózkodjanak majd, ha végleg lehunyja a szemét. 

Nagy sóhajok által kísért utolsó mondata is egy praktikus tanács volt: nagyon vigyázzanak erre a remek tehénre, aki ilyen finom tejet ad. 
 

Azt javasolta, öntsenek pálinkát a tejbe