Létünk ladikjában

Az idős hölgy rendre ellátogat gyerek- és bakfiskora kedves városába. Korábban, míg éltek a szülei és az öccse, gyakrabban jött. A házat, eszmélése helyét, mely titkait őrizte, a temetés után gyorsan eladták. Már a harmadik vagy negyedik tulaj lakja. Átalakították az épülettömböt, rikkancs paprikaszínű fala lett. Már csak a hely, a megmaradt nagy udvar s a házszám emlékezteti hajdanvolt ünnepek ízére, örömre és gyászra. Jó ideje keresztfia családjához jár haza. Együtt nyitják meg az emlékezés zsilipjét, hogy közös rokonokra vetüljön a fény. Betér a közeli templomba, felmenőiért imádkozik, és halottak napja táján kisétál a temetőbe. Virágot visz ősei sírjára, apró mécseket gyújt, miközben hálát ad fakereskedő nagyapjáért, aki kiforgatta sarkaiból a világot, nagyanyjáért, ki egyetlen leányunokájának a legszebb ruhákat varratta. A múlt ködében indiánbarna apja alakja is megelevenedik, ki ismert kertésze és virágkötője volt a városnak, de a családi tűzhely melegét őrző, korán őszült édesanyja is előlép. 48 esztendősen eltemetett öccse képétől sem szabadulhat. Halálos ágyán, az „elfekvőben” kért bocsánatot Istentől és a família tagjaitól, akiket folyamatosan sebzett. Középvezetőként került egyre lejjebb. Az alkohol vezetett válásához is, s mivel nem tudta letenni a poharat, a lét peremére került – hajléktalanokkal megosztva falatnyi udvari lakását, ahonnan tartós kórházi ápolást követően, két gyereket hátrahagyva szállt be Kháron ladikjába. 

Az asszony több mint 60 esztendeje a fővárosban él. Oda ment férjhez, ott teljesedett ki az élete, ott születtek a gyerekei. A kisebbiket 11 évesen siratta el. A koporsóba legkedvesebb plüssjátékait is belerejtette. Máig kérdi Istent: miért tette ezt, de már addig eljutott: ne akarjuk mindenáron megtudni a titkát. A fájdalmat enyhítették az évtizedek, gyerekhalált viszont nem írhat felül semmi. 
A szülőföld, Kaposvár és Somogy mindig kitüntetett helyen maradt a szívében, ám számára Budapest az otthon. Nagyvárosi forgatagával, kulturális attrakcióval, barátokkal, imaközösséggel. A két település között a temető a kapocs. Ott fia sírját látogatja rendre, két év óta egykori férjéét is. Régen elváltak ugyan, de a harag elhamvadt szívükben. Tartották egymással a kapcsolatot. Nagyobbik fiuk hídként feszült föléjük. A kaposvári temetőben sem csak saját szerettei sírjánál gyújtott gyertyát; anyósa, apósa sírját is látogatta. 

Legutóbb, amikor itthon járt, nem tudta tétlenül nézni, miként tisztogatja kereszt­fia a sírkőről a mohát, maga is lehajolt, hogy zsákba gyűjtse az alvásra készülő platánóriások lehullott lombját. Egyszer csak, kissé oldalra fordulva, teljes hosszában elnyúlt a két sír közötti keskeny sávban. Nem tudni, megcsúszott vagy megszédült-e, de szájon csókolta az anyaföldet. Szemüvege leesett, frissen műtött arc­sebe felszakadt. Riadt tekintetében félelem: lehet, hogy itt a vég?! Később eszébe ötlöttek az illyési sorok: „Kháron ladikja nem akkor indul velünk,/midőn lezárul és befagy a szem. (…) Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,/– vidám vita folyik –/s egyszer csak ringani kezd velünk (…)/kifelé a ladik.”