Önkéntes lemondás

Világnézeti partizánnak éreztem magam, mert sokáig ellenálltam a kísértésnek, hogy okostelefont használjak. Sőt nem is éreztem kísértésnek, hogy rászokjak a telefonnyomkodásra. Azt mondogattam magamnak, hogy épp elég időt töltök a számítógép előtt otthon és a munkahelyemen is, kell annyi szabadság, hogy menet közben ne a telefont böngésszem. Az üzenetek azonban egyre tolakodóbban bombáztak, és be kellett látnom, hogy bizony lemarad az ember, ha nem tud gyorsan reagálni. Aztán lassan megszoktam, és elkönyveltem, hogy leginkább várakozás közben látom hasznát, ha le tudom kötni vele a figyelmemet. 

Éppen olvasom honfitársaim beszámolóját, akik egy mediterrán országban jártak, ahol a statisztika alapján jóval tovább élnek és boldogabbak az emberek, összességében elégedettebbnek tartják magukat, beérve azzal, amit a sorstól kapnak. Derék magyar véreim turistaként azt tapasztalták, hogy az utcán szinte csak ők nyomkodják az okostelefonjaikat, a helyieket viszont az jellemzi, hogy általában anélkül próbálnak boldogulni. S láss csodát, várakozás közben, például ha a buszra várnak, akkor kedélyesen szóba elegyednek egymással az ismeretlenek is. Szimpatikus számomra az efféle telefontalanság.

Magam előtt látom somogyi honfitársaimat, akik buszra várva előveszik az okostelefonjukat, hogy megnézzék, melyik járat marad ki a Volán-sztrájk miatt, vagy hogy mára mit tartalmaz az online árfigyelő rendszer. Attól tartok, senki sem túl boldog a végeredménytől.