„Törökkoppányban nem vagyok professzor úr, hanem csak Szakály Sanyi”

– Bár Törökkoppány és Balatonföldvár díszpolgára, de ezzel a díjjal is a szülőföld ismerte el. Gondolom, eddig átvett, nem kis számú kitüntetései között szívéhez azok a legközelebb állók, melyeket az útba indítóktól kapott… 
– Így igaz, és nem udvariasságból mondom ezt. Az a közösség, ahonnét elindul az ember és ahova tartozónak érzi magát, bárhova is „veti a sors”, a legfontosabb a számára. Ott ugyanis mindenki úgy fogadja, emlékezik rá, ahogy megismerte, ahogy együtt töltöttek éveket az óvodától az általános iskoláig. Törökkoppányban nem vagyok professzor úr, hanem Szakály Sanyi és így van ez Balatonföldváron is, ahol néhányan még emlékezhetnek a Keleti strand zöldségesére, vagy a Parti Vendéglő, illetve a kőröshegyi Flekken csárda pincérjére. 

– Gondolt már arra, hogy ha nem törökkoppányi cipészfamíliába születik, hanem egy kaposvári vagy budapesti polgári családba, akkor miként alakult volna az élete? 
– Magam nem vágytam más családba. Apai felmenőim, akiket az ükszülőkig „derítettem fel”, valamennyien cipész- és csizmadiamesterek voltak. Az anyai felmenőim Baranya megyei sváb gazdálkodók voltak. Édesanyám családja 1947-ben a kitelepítés elől – az irány Németország szovjet megszállta zónája lett volna – Törökkoppányba menekült. A nagyapám cselédnek állt a faluban egy jómódú gazdához, majd erdei munkás lett, ahogy a nagyanyám is. Édesanyám taníttatására nem futotta, így kiscseléd lett Fischer boltoséknál, és kölcsönös szeretetben dolgozott ott Piri nénivel és a lányokkal – Böskével és Babussal –, majd „kitanulta” a varrónő szakmát egy esztendő alatt Kaposvárott. Ez volt a háttér, és nekem megfelelt. Biztosan könnyebb lehetett volna a sorsom, ha nagy könyvtár van a lakásban, esetleg külön tanárok, értelmiségi baráti kör a szülők mellett, de valóban nem célszerű a mi lett volna, ha kérdésekbe bocsátkozni… 

– Milyen pluszt adott pályafutásához az, hogy elsőgenerációs értelmiségi lett a családban? 
– Úgy vélem, számosan jártuk be ezt az utat, ami kitartást, szorgalmat, elkötelezettséget és nyitottságot adott. Az utóbbit sok mindenre, hiszen nem keveset kellett magába szívnia az embernek. Törökkoppányban hetente volt mozi, évente egyszer-kétszer cirkuszi előadás és néhány bál. Kaposvárott mindennap lehetett moziba menni – ha szabad szilenciumos volt a Latinka Sándor Fiúkollégium diákja –, de a színház, a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár és még távolról a Somogy Megyei Levéltár is várt… 

– Ha a fővárosból Somogyba tart, s meglátja a vármegyetáblát, mi jut eszébe először? 
– Itthon vagyok, hazaérkeztem. Valamikor azt mondták az idősebbek, hogy eljön az idő, amikor nem elvágyódsz innét – az innét a szülőföldet takarta náluk –, hanem visszatérsz. Magam már balatonföldvári lakos vagyok, jóllehet a munkám Budapesthez köt, de az „ingázás” nem okoz gondot. Természetesen büszkeséget is érzek. Somogyország egy kis falujából elindulva, kaposvári átszállóval – Munkácsy Mihály Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola 1970–1974 – eljutottam az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem-könyvtár szakára, majd diplomával a zsebemben megnyílt előttem a világ. 

– Volt időszak, amikor – hiába tett már nagy népszerűségre hivatásában és a közéletben –, mégsem hívták túl gyakran Somogyba előadni. A TIT helyi szervezete viszont rendszeresen felkérte egy-egy előadásra… Senki sem lehet próféta a saját hazájában? 
– Nem bántott, hogy előbb voltam előadó Bécsben, Berlinben, Párizsban, Varsóban, mint Kaposvárott. De annak is eljött az ideje. Szili Ferenc, egykori levéltárigazgató jóvoltából jártam először előadóként egykori iskolavárosomban, de később egyre több helyre hívtak Somogyba. Az előadások, konferenciák ünnepi megemlékezések kapcsán pedig úgy véltem – és vélem ma is –, hogy ha a szülőföld hív, menni kell. Vissza kell adni valamit abból, amit ott kaptunk, amit onnét magunkkal „elvittünk”. 

– Kiemelkedő pályaívet futott be idehaza. Soha nem esett kísértésbe: lehet, hogy másutt könnyebben boldogulna, vagy tudatosan vállalta e „sajátosan magyar” sorsot? 
– Fel sem merült bennem, hogy elhagyjam Magyarországot. Itt születtem, itt élek, itt érzem jól magam. Ha „váltok”, akkor vélhetően magyar vagy kelet-európai történelmet taníthatnék valahol, esetleg könyvtáros lennék és vágyódnék azok közé, ahonnét elmentem. Sok időt tölthettem a világ számos magyar közösségében – Ausztrália, Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Argentína, Ausztria, Németország, Franciaország, Svájc –, és láttam, hogy a szakmai és anyagi sikerek ellenére azok, akik „itthonról” mentek el, milyen hangon, s elhomályosuló szemekkel emlékeznek a szülőföldre. 1992–1997 között Bécsben éltem a családommal, mint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Kirendeltségének vezetőhelyettese, s így láthattam, „megtapasztalhattam” egy másik világot, de nekem megfelel a miénk. 

– Egy történész soha nem pihenhet. Ha jegyzetet kellene írnia korunk margójára, mire fókuszálna? 
– Legyek őszinte most is, mint általában mindig? Nem tudom. Olyan sok benyomás éri az embert, annyi mindennel találkozik, hogy nem tud vagy nehezen választ témát. Most úgy vélem, mindössze ennyit írnék: maradj meg magyarnak, szeresd a Hazád és felebarátaidat, és tegyél azért, hogy megmaradjon ez az ország minden körülmények között. 

– Kétlaki életet él. Feleségével gyakran megfordul Balatonföldváron, ifjúkora kedves helyszínén. Mikor találkozik fiaival, akik közül az egyik az űrbe készül, hiszen a kiválasztott négy űrhajósjelölt között van András? 
– Amikor az idősebb fiam, András még külföldön dolgozott – Ausztriában, Németországban, Angliában és Svájcban –, szinte gyakrabban láttam, mint amióta egyike a négy űrhajósjelöltnek. Budapesten a távolság közöttünk kilométerben nem sok, de időben… Havonta egy-két alkalommal egy-két óra. Felkészítésük naponta 10–12 órában zajlik. Fiatalabb fiammal, a zenében és a képregényben kiteljesedő Zoltánnal gyakrabban találkozom, de a karácsony azért valamennyiünket összehozott. 

– Bár még fiatal ahhoz, hogy teljes életműről beszéljünk, de egyszer már meglegyintette a végzet szele. Gondolom, akkoriban sok minden átértékelődött önben. Ha szellemi testámentumot kellene megfogalmaznia, az hogy szólna? 
– Ez azt jelenti, hogy mit hagynék örökül másokra a magam munkájából? Hit, erő, szorgalom, kitartás és meglesz a siker. Tudom, nem túl bő és veretes e testámentum, de úgy vélem, olyan útravaló, amely sok nehézségen átsegíthet valamennyiünket. 

– Újév napjait éljük. Miben bízik, mit hoz nekünk, magyaroknak, somogyiaknak az idei esztendő? 
– Az szeretném, ha békét, szeretetet és gondok nélküli életet hozna. Úgy vélem, rajtunk (is) múlik, hogy így lesz-e ez. Magam örök optimistaként bízom ebben (is), és ha sokan így véljük, még ilyen is lehet talán…