A tragikus sorsok mögött meg kell látni az emberi nagyságot

Az egyik ilyen történet a balatonfüredi illetőségű Vaszary Gáboré, aki szinte még a felnőttkort sem érhette meg. Vaszary Ernő egykori füredi fürdőigazgató fogadott unokája sok szállal kötődött Balatonfüredhez. Sokan ismerték a környéken is, kiváló vitorlázó, válogatott úszó, szertornász, lovagló és öttusázó volt. Budapesten a bencéseknél tanult, de érettségi után mégis csak segédmunkás lehetett. 1951-ben külföldre szökött, így került kapcsolatba Münchenben egy kommunistaellenes szervezettel. Beszervezése után visszaküldték Magyarországra, majd augusztusban Balatonfüredről indulva társaival együtt ismét Ausztriába ment. Azonban a szomszéd országban az osztrák csendőrség átadta őket az ott állomásozó szovjet katonáknak. Innen aztán már egyenes út vezetett az ÁVH börtönébe. A Budapesti Katonai Bíróság 1952-ben Vaszary Gábort és Jezernszky Ottót halálra ítélte.
Az ítéletet a Fő utcai börtön udvarán 1952. október 10-én este végrehajtották. Sírhelyük ismeretlen. Balatonfüreden 1993-tól tábla és utcanév őrzi a fiatal fiú emlékét, a táblán az alábbi beszédes felirat olvasható:

 Tudjuk, a kommunista diktatúra nemcsak koholt ítéletekkel, vádakkal vehette el egy ember, egy család életét, hanem azzal is, ha megfosztotta a családi vagyontól, az évtizedek alatt felépített gazdasági lehetőségektől. Így Brázay Zoltán híres és tehetős nagyvállalkozót is, aki 1938-ban megvásárolt balatonarácsi birtokán mintagazdaságot létesített. Az itt megépített kései Bauhaus stílusú Brázay-villa a korszak egyik legnevezetesebb és legérdekesebb épülete lett. Brázay Zoltán saját költségén építtette ki a Füredtől a birtokáig vezető másfél kilométeres utat, 1940-ben pedig a víz- és csatornahálózatot a vele kötött szerződés alapján vezették el Arácsig. Brázayt aztán 1948-ban minden vagyonától megfosztották, 1951-ben bekövetkezett haláláig lánya badacsonyi házában húzta meg magát.

Elkobozták a füredi villát

Borozótulajdonosok lettek a bazalthegyen, de a családtagok az apa halálát követően pár éven belül szintén elhunytak. A füredi villa az elkobzása után az MDP, majd az MSZMP szigorúan zárt és őrzött üdülője lett. Rákosi és Kádár is nyaralt itt. A művészeti alkotásokkal, szobrokkal, freskókkal teli villát a párt­állami diktatúra korifeusai az 1980-as években kifosztva és lepusztítva hagyták az utókorra. Sajnos az épület már nem áll. 
Ma már ismert tény, hogy a tónál – Recsk, Tiszalök, az ismert helyszíneken kívül – is működtek munkatáborok. A vidék ma már elfeledett egyik munkatábora a badacsonyi bazaltbányánál működött, 1949 és 1954 között. Napjainkban kevés forrás tudósít minderről, a túlélők száma is jelentősen megfogyatkozott. Rendhagyó módon – ha nem is a munkatáborról szól közvetlenül –, de Bacsó Péter Nyár a hegyen című filmjének egyik szereplője a munkatábor foglya volt. 1949 tavaszán a Badacsony egyik legszebb kilátópontján, a régi bánya 70-80 méter magas sziklafalai alatt szögesdróttal körülvett, szigorúan őrzött tábort létesítettek a kőbányában dolgoztatott foglyoknak. A tábor magja egy elhagyott bányászlakás volt, ebben volt az iroda, a raktár és az őrség helye, a mellé épített lapos tetős, L alakú, börtönszerű épületben pedig a rabokat zsúfolták össze. 

Szász Endrét is a fogva tartották

Badacsonyon kívül Balatonfenyvesen működött a KÖMI (Közérdekű Munkák Igazgatósága) 401 nevű tábor. A mindössze hatvanszemélyes barakkokba 120 embert szállásoltak el és összesen 2500 politikai elítéltet dolgoztattak embertelen körülmények közt a balatoni „Berekben”. Feladatuk a Balaton-nagybereki Állami Gazdaság fenntartása, valamint a balatonfeny­vesi gazdasági vasút megépítése volt. A sok ezer fogvatartott között itt dolgoztatták Szász Endre Munkácsy-díjas és Vörös Géza festőművészeket. Szász Endre egyik feladata volt, hogy a propagandaünnepségekre megfesse a kommunista diktátorok portréit. Vörös Géza egyik közismert alkotása ma is látható az imremajori kultúrházban: Balatonfenyves tűnik fel nagyméretű képén.

Balatoni Múzeum relikviaként őrzi

Némi reményt az 1956-os forradalom és szabadságharc hozhatott csak. A forradalom napjaiban a keszthelyi Georgikon diákjai úgy gondolták, hogy a párnapnyi szabadságot és dicsőséget szoborállítással örökítik meg. Megkeresték Marinkay István amatőr szobrászt, egykori recski rabot, aki éppen a munkatáborban szerzett porckorongsérvét gyógyíttatta Hévízen, hogy készítsen nekik forradalmi szoboralakot. Marinkay 1956. november 1-jén éjszaka el is készült azzal a gipszszoborral, amelyet a keszthelyi Fő téren állítottak fel. Az előredőlve zászlót tartó „fehér embert” magas téglaoszlopra helyezték. Modellje Oravecz István egyetemi hallgató volt. A keszthelyi fehér ember 1957 januárjáig állhatott, napjainkban a keszthelyi Balatoni Múzeum relikviaként őrzi. Ez volt az egyetlen emlékmű, amely a forradalom alatt az elesett forradalmárok tiszteletére készült. A talapzaton örökmécses égett, rajta a felirattal: „1956. október, az elesetteknek az élők, akik talán holnap halnak meg a szabadságért.” 

A Balatoni vidékét sem kerülte el a megtorlás

A megtorlás a Balaton vidékét sem kerülhette el. A korabeli visszaemlékezések alapján a balatonkenesei Honvéd üdülőben a szabadságharc leverését követően kommunista „halálosztó brigád” működött. Akit odahurcoltak, élve nem nagyon került ki onnan. Erről szól Sónyi G. András memoárkönyvének egy részlete, miszerint: „…a forradalom leverése óta nap mint nap jönnek ide gépkocsik. Rabszállító autók, vagy zárt utasterű katonai járművek, és ezekkel rabokat hoznak. A Honvéd üdülő egy része el van kerítve, és ez a kerítés katonák által őrzött terület, ahová külső, polgári dolgozóknak bemenni tilos. De annyit tudnak, hogy ezek a gépkocsik megérkeznek, hozzák a rabokat, akik innét soha többet élve nem távoznak. A géppuskasorozatokat nap mint nap, vagyis éjszakánként lehet hallani…” 
De ne feledjük el azt sem, hogy a diktatúra nemcsak emberek ellen fordult, nemcsak közösségeket rombolt le, hanem a történelmi egyházak képviselőit és emlékhelyeit is el akarta törölni a föld színéről. Volt, ahol ez sikerült is, gondoljunk csak a tihanyi kálvária szomorú históriájára. Az 1927-ben felszentelt tihanyi kálvária története történelmi jelentőségű, ugyanis a korábban Tihanyban menedéket lelő IV. Károly egykori magyar király tiszteletére állították. A Kálvária az uralkodó és a magyarság Trianon utáni keresztútját is szimbolizálta. Az egyes stációk a vármegyéket jelképezték. A tihanyi Kálvária túlélte a második világháború végének pusztítását. A kommunizmus idején a körmeneteket itt is betiltották és az országban egyedülálló módon, felsőbb utasításra 1960. május 3-án néhány nap leforgása alatt, szinte barbár módon elbontották. A kőkeresztek Zalaszentgrótra, majd Sümegre kerültek, ahol napjainkig láthatók. A rendszerváltoztatást követően Tihanyban újból kezdeményezték a kálvária felállítását, végül 2013-ban szentelték fel, rekonstruálva a régi stációkat, kereszteket és korpuszokat.