Lieber Erzsébet szerint beszélgetni kell az anyaggal

– Egy kaposvári születésű leány, akinek a nagyapja a Restiből ment nyugdíjba főpincérként, milyen gyermekkori emlékeket őriz a városról, a megyéről?

– Édesanyám Budapestről származott, úgyhogy rengeteget utaztunk. Szüleim pedagógusok voltak, a nyarakat Balatonfenyvesen töltöttük, a páratlanul hosszú parton, ahol a Keszthelyi öböl irányába végtelennek tűnik a víztükör, és szemben, az északi part nagy távolságban belátható hegyvonulatai mögött megy le a nap, minden este más arcát mutatja a természet. Ott a lemenő nap házának lehettünk vendégei: a fények és színek drámai változásainak, az égbolton tornyosuló felhők és a víz mozgásszínházának. Kaposvár pedig szellemi értelemben volt meghatározó: a színház, az akkori képtár, a Táncsics gimnázium, a Balázs János rajzkör…

– Alkotó-alakító, álmodozó kislány volt?

– Mindig rajzoltam. Arra, ami éppen a kezembe került: újságmargóra tintaceruzával, színesekkel, később szénnel és pasztellel. A szüleim azt mesélték, sohasem firkáltam, még két éves sem voltam, amikor már jelszerű emberfigurát vetettem papírra. Sok vizuális, zenei és irodalmi hatás ért, anyám rajongott a komoly zenéért, gyűjtötte a képzőművészeti albumokat, a házi könyvtár pedig tele volt értékes irodalmi és természettudományos könyvvel. Ezekből összeállt egy belső világ, ami egyrészt bázisa az álmoknak, másrészt kifejeződni törekszik.

– Honnan az indíttatás, hogy felsőfokú tanulmányait Halléban végezze?

– Véletlenek láncolatának tűnhet, de inkább olyan szükségszerűségnek gondolom, amibe némi szabadság keveredett. Maximalista módon tanultam a németet, és nagy elszántsággal készültem a művészi pályára. Egy nappal a külföldi tanulmányokra benyújtható pályázatok határideje előtt került kezembe a brossura; ebben két hely volt német területre, az egyiket megpályáztam, és sikeresen felvételiztem.

– Amikor visszajött, másként látta a hazai művészlétet?

– Persze. A közvetlen környezet gyanakvással fogadott, ami részben ellenségeskedésbe ment át, amint elkezdtem kiállítani, és főként, amikor megszülettek az első szakmai sikereim. A mérvadó művész kollégák viszont sorra elismerték művészi és oktatói munkámat. Kezdetben hátrányt jelentett itthon, hogy a mestereim, szakmai csatornáim Németországban maradtak, és itt a nulláról kellett felépítenem az új kapcsolatrendszert. Mára azonban sokkal fontosabbnak érzem, hogy egy ilyenfajta támogatási háttér nélkül, saját erőmből jutottam el oda, ahol ma tartok, és jelenleg az a problémám, hogy nem tudok eleget tenni minden kiállítási vagy publikációs felkérésnek.

– A papírba szerelmesedett bele, gyakran az önmaga által merített papír volt az alapanyag, amelyből csodák születtek. A fény csodái. Honnan a vonzódás a papírhoz?

– A 90-es évek közepén a kaposvári Iparművészeti Szakközépiskolában tanítottam, amikor a papírral, mint anyaggal is alkotó Záborszky Gábor és Mészáros Géza, illetve Vincze László papírmerítő mester egy többnapos kurzust tartott. A papírba azonnal beleszerettem, mert a massza arra adott lehetőséget, hogy ne csak a felületet formáljam.

– Lipótfán és Simonfán nemzetközi papírmerítő alkotóműhelyt hoztak létre és tíz évig működtették Jancsikity József grafikusművésszel. A tanítás folyamatos az életében. Az egyetem művészeti karának dékánja is volt egy ideig…

– A tanítás nemcsak a művészeti hagyomány őrzése okán kötelesség, a viszonylagos egzisztenciális biztonság a művészi szabadság kiteljesítésének is forrása. Ha az ember tanít, nem kell megrendelőket keresnie, és főként nem kell elvárásaikhoz alkalmazkodnia. Ha marad ereje és ideje, akkor alkothat. Büszke vagyok arra, hogy több képzés kidolgozásában vagy indításában vettem részt úgy a szakközépiskolában művésztanárként, mint az egyetemen tanszékvezetőként, intézetigazgatóként, dékánként.

– Mire oktatja, neveli az oroszlánkörmeiket nyújtogató fiatalokat?

– A művészet oktatása nem lélekápolás, hanem az oroszlánköröm lehetséges használati módjainak a megmutatása, és ennek fontos része, hogy ne szaggassák szét vele a vásznat, de ne is érjék be azokkal a formákkal, amelyeket már mások létrehoztak.

– Milyenek ítéli Somogy művészetét?

– A művészet nem lehet lokális, sőt, egyenesen abszurd lenne, ha a párbeszéd helyszínének a szelleme határozná meg az anyag és a forma közötti beszélgetést. Bár erre is volt példa, de azt hiszem, legutoljára a reneszánsz idején Velencében, illetve Firenzében, és ennek is inkább a Mediciek, illetve a Velencei Köztársaság mecenatúrája, semmint valamiféle „genius loci” lehetett az oka. Igaz, a Bauhaus más lett, amikor az Egyesült Államokba kényszerült áthelyezni a tevékenységét, és a Halléban tanultak sem azonosak sem az eredeti, sem a Chicagóban módosult gyakorlattal. Tehát van szerepe, de nem meghatározó. Bár volt egy időszak, amikor, igaz a színházművészet területén, Kaposvár szinte a magyar Firenze volt, és akkor is, ma is, és azt megelőzően számos jelentős képzőművésszel is dicsekedhetett és dicsekedhet a város.

Elfogadni, ha nem engedelmeskedik…

A friss Munkácsy-díjas művész azt vallja: beszélgetni kell az anyaggal, a közeggel, nem pedig valamilyen „koncepciónak” megfelelően megerőszakolni azt. Elfogadni, ha nem engedelmeskedik, és észrevenni, ha másfelé vezet. Mintha az alkotón keresztül a forma „szólna” az anyaghoz, amely olykor „visszabeszél”. Ez a párbeszéd vezet optimális esetben a mű megszületéséhez.