Néha az ágyneműtartóba pakolta a feltárt tárgyakat a barcsi muzeológus

– Nehezen éltük meg a történteket, szinte nem is akartuk tudomásul venni, hogy nincs tovább – idézte fel otthonában az akkori hangulatot a volt muzeológus. – Számomra a helytörténet, a régészeti kutatás hivatás volt, amit egyfajta küldetésként fogtam fel. Szerencsére a családom elviselte a megszállottságomat, a feleségem szó nélkül tűrte azt is, amikor nyakig sárosan, mindenféle leletekkel megpakolva beállítottam. Néha még az ágyneműtartó is tele volt velük – vallotta be.

Habár iparos családban nőtt fel és egy ideig lakatosként dolgozott, a régészet iránti érdeklődése a gyermekkoráig nyúlik vissza. Barcson született, és az iskoláit is ott végezte. Bár szeretett tanulni, meggyűlt a baja a matematikával, emiatt nem is jelentkezett középiskolába, érettségi bizonyítványt is csak felnőttként, diplomát pedig 56 évesen szerzett. A régmúlt tárgyi emlékeivel Mecseknádasdon, nagyanyja ott élő rokonai révén került kapcsolatba.

– Diákként náluk töltöttem a nyarakat, ahol gyakran kilátogattam a várromokhoz és az Árpád-kori kápolnához. A látottak nagy hatással voltak rám, és alig tizenkét évesen végigjártam a környéket, fotókat készítettem, kövületeket, cserepeket gyűjtöttem és azokat postán hazaküldtem. Amikor a félkarú postásunk házhoz cipelte a nehéz csomagot, és a jelenlétében felbontották a szüleim, csak annyit mondott: ez a gyerek megbolondult – emlékezett mosolyogva a kezdetekre Rózsás Márton. Testvérbátyja az aknászképzőbe járt Pécsen. Havonta ruhát vitt neki, ő pedig, tudva öccse szenvedélyéről, elvitte a gyűjtők klubjába. Az ott látott régi pénzek, tárgyak, képeslapok tovább növelték benne a múlt emlékei iránti csodálatot. Innentől kezdve vasárnaponként megjelent a klubban, később pedig már neves gyűjtőkhöz is bejáratos lett. Mindeközben kitanulta a lakatos mesterséget.

Komoly fordulatot jelentett az életében, amikor 1977-ben az akkori tanácshoz került, ahol a közösségi munkát szervezte. Két évvel később várossá avatták Barcsot, és még ebben az évben létrejött a múzeum is. Mindehhez a napi feladatai mellett Rózsás Márton úgy is hozzájárult, hogy járta a MÉH-telepeket, kereste a településre vonatkozó dokumentumokat. 1987-ben, évekkel később végleg átkerült az intézménybe, ahol főállású gondnok és gyűjteménykezelő lett. A talált leleteket az otthonában tárolt gyűjteményekkel együtt átadta a múzeumnak, amelyek később a helytörténeti kiállítás alapját képezték. Közben magánszorgalomból tanulta a régészetet, majd restaurátori képesítést szerzett. 1988-ban ismerkedett meg Kovács Gyöngyivel, az MTA Régészeti Intézetének munkatársával, aki által bekerült a szakmai körökbe, és akitől az írásaihoz is komoly segítséget kapott.

Különösen Költő Lászlónak, Honti Szilviának és Németh Péter Gergelynek köszönhetett sokat, az ismert régészekkel több ásatáson is részt vett. Sok-sok leletmentés fűződik a nevéhez, és írásainak sokasága jelent meg szakmai kiadványokban társszerzőként vagy szerzőként, munkájának színvonalát pedig a több városi kitüntetés mellett a Henszlmann Imre-díj is fémjelezte.

Nem tud leállni a kutatómunkával

A szakember folyamatosan kutat nyugdíjas éveiben. Rózsás Márton legutóbbi munkáját, A folyami kavics felhasználása a barcsi és Barcs környéki őskori telepeken című írását a napokban véleményezték a régészeti intézet szakemberei.

– Amióta nyugdíjas vagyok, majdhogynem több a munkám, mint aktív koromban – állapította meg. A családjára, és különösen a három unokájára mindig tud időt szakítani, ami korábban, két gyermeke esetében nem mindig sikerült. Egyedül azt sajnálja, hogy közülük senkit sem érdekel különösebben a helytörténeti munka, de ahogy véleményét megosztotta velünk, most Barcson sem lát olyan szakembert, aki folytatni szeretné ezt a tevékenységet.

Fotó: Muzslay Péter