A tűzvörös és az életet jelentő türkiz a kedvenc színe a kaposvári keramikusnak

Negyvenkét éve ragadt bele az agyagba. Olyannyira, hogy egyszer társaival szórakozni indultak, amikor egyikük elkezdett nevetni. Kiderült, hiába a csinos ruha, a szép cipő, a füle agyagos maradt. A jópofa történetet annak a két kislánynak is elmesélte, akiket nagyszülei vittek el hozzá, hogy átéljék: miként készülhet míves müzlistálka, szívformájú ceruzatartó a sarokban álló agyagtömbből. Míg a mester magyaráz, közben az apró, folyamatosan vizezett gyerekujjakat szeretettel, de határozottan igazítja a korongon lévő lágy anyagon. Azt is megmutatja, miként lehet egyenesen felhúzni az agyagot, s milyen technikával érhető el az alapdíszítés. 

A keramikus kiválóan ért kicsik és nagyobbak nyelvén – ráadásul olyan szenvedéllyel mesél a szívéhez legközelebb álló mesterségről, hogy sokan megirigyelhetnék –, s olykor a humort is beveti. Eredetileg tanárnak készült, de szülei arra sarkallták, hogy szakmát tanuljon. Nem bánta meg, hiszen a kiváló pedagógiai érzék nem hátrány egy-egy játszóházi foglalkozás során. Mint megjegyzi: már maga az örömforrás, hogy a fiatalok között találkozik érdeklődőkkel is. Ezt a Csoóri-program kapcsán is tapasztalta, amikor egy-egy bemutatón szájtátva figyelték a diákok a hagyományos ősi mesterség mai éltetőjét. Odaültek a koronghoz is, hogy maguk bizonyosodjanak meg arról: nem könnyű kenyérkereseti lehetőség a fazekasság. A késztermékig vezető útról, színekről, mázakról, formavilágról, díszítési technikákról, a villanykemencéről, s égetési időről is kérdezik egy-egy maradandó találkozáskor. Az is megesik, hogy a kísérőpedagógusok jönnek tűzbe, vagy a jelen lévő szülők, nagyszülők. Megmagyarázhatatlan késztetést éreznek ugyanis, hogy a fazekaskorong mellé telepedjenek, és érezzék a finom agyagot kezük között, az alkotás ízét-örömét, amely semmi mással nem pótolható élmény. 

A mai világ ugyan élménycentrikus, de viszonylag kevesek azok, akik a népművészet, a kézművesség kincsestárába szeretnek bepillantani. Mégpedig úgy, hogy alkotás közben régmúlt korok szokásrendjével, mára is érvényes üzenetekkel szembesülnek. S ha már keramikusnál járunk, az sem közömbös, hogy Buni Gabriella alkotásai modern és népi környezetben egyaránt remekül mutatnak. Munkáinak forma- és színvilága, visszafogott, gyakran éppen puritán díszítettségében gyönyörű darabjai vonzóak a kerámiapiacon. 

Ahogy figyelem mozdulatait, szavait, a két cserfes kislánnyal való játékos párbeszédét, vele együtt a mesterember örömét érzem. Azt az örömöt és derűt, amely átsüt reggeliző készletein, kávéscsészéin, kancsóin, vajtartóin, kisebb-nagyobb táljain, mézescsuprain, hagymatartóin, s megannyi munkáján. Műhelyében lévő, kiégetésre vagy éppen díszítésre váró, félkész tárgyain is megakad a szem. A falapokon, palákon, polcokon sorakozó termékeinek ritmusa is megkapó, ám leginkább a fazekasmester lénye, és az a mesterségbeli tudás, melynek alapjait – a somogyi fazekasokkal egyetemben –, Buni Gabriella is a Somogy Megyei Fazekas Háziipari Szövetkezetben sajátította el évtizedekkel ezelőtt. Sokat köszönhet egy elsőéves iparművészetis egyetemi hallgatónak, valamint a néhai Tamás Lászlónak, a népművészet mesterének is, aki a sárközi kerámiák után a habánba szerelmesedett bele, s adta át tudását tanítványainak. 

Buni Gabriella a habán helyett saját útját kereste és járja ma is. Stílusjegyei messziről elárulják széplelkű alkotóját, ami egyedivé teszi a keramikusok között, akik között akadnak, kik a giccset is felvállalják, mondván: ezt igényli a piac. A keramikus saját világában érzi legjobban magát, jóllehet, egy-egy fazekastalálkozón mindig élvezettel figyeli társai kézmozdulatát a korongnál, hiszen bizonyság: minden fazekas másként nyúl az agyaghoz. Ami közös bennük: az új létrehozása, az alkotás, a teremtés. Csak így lehet teljes az életük. S hogy mi a kedvenc színe keramikusként? Régóta a tűzre emlékeztető izzó vörös, valamint a türkiz, az életet jelentő víz színe. 

Somogyi kiválóságok utaznak Budapestre a Mesterségek Ünnepén 

Miután leérettségizett, Buni Gabriella kerámiakészítő szakmunkásként végzett, aztán megszerezte a szakoktatói oklevelet is. Tagja a Magyar Kézműves Szövetségnek, valamint a somogyi népművészeti egyesületnek, melynek szervezésében ismét részt vesz többedmagával a budai Várban augusztus 18–20. között hagyományosan megrendezendő Mesterségek Ünnepén. Csapó Angéla és Ilyés Gabriella szövőkkel, Török Emőke babakészítővel, Béndek Tamás fajátékkészítővel, Gosztonyi Zoltán fa- és csontfaragóval, Illés Veronika csipkekészítővel, valamint Balogh Ildikó hímestojásfestővel adnak ízelítőt a fővárosban mindabból, amit úgy hívunk: somogyi kézművesség.