Misszió és passzió együtt van jelen Puskás Béla hivatásában

– Ha visszatekint a háta mögött hagyott évtizedekre, gondolta volna, hogy e három terület szorosan összekapcsolódik majd a hivatásában? 
– Nem. Minden munkakörömben a legjobb tudásom szerint végzetem feladataimat. Mindig minden érdekelt. Így jelent meg kiegészítő tevékenységként a kutatás és az írás, amely egyre meghatározóbb szerepet kapott életem során. 
– Melyik terület volt passzió, s melyik misszió? Vagy nem érdemes szétválasztani őket? 
– A munka, a napi tevékenység egész életemben fontos volt számomra. Családból hozott elvárásként alakult ki bennem egyfajta – jó értelemben vett – megfelelési kényszer. Bármilyen feladatot kaptam, a legkiválóbb akartam lenni. Nem mindig sikerült, de a törekvés, ennek elérésére ma is bennem munkál. A passziót és a missziót valóban nem szabad szétválasztani, de életem során volt olyan kihívás, amelynek teljesítését missziónak tekintettem. 
– Az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestületnek jelenleg tiszteletbeli elnöke. Korábban bejárta a fél világot, hogy a kegyeleti kultúrát tanulmányozza. Mit mondana, van szégyenkeznivalónk? 
– Sajnos igen. Még most is 15–20 év lemaradásunk van. Szokásaink, hagyományaink ápolása, megóvása a temetkezési szakma szereplőinek fontos feladata, ám bizonyos területen drasztikus változásokat tapasztalunk, sajnos nem mindig jó irányban. A gyászfeldolgozás, az elhunytak emlékének megőrzése fontos feladatunknak kellene lennie. Ehelyett bezárkózunk, nem éljük meg gyászunkat. Úgy védekezünk, hogy helyettünk minden mást a szolgáltató oldjon meg. Sajnos ezt a folyamatot erősíti a hazavitt urnák számának növekedése. Így az urna – a hamvak – sorsa nem nyomon követhető. Ezt a folyamatot erősíti a pénztelenség. A jogszabályi környezet ezt még inkább felerősíti – a temető üzemeltetését is a megrendelő fizeti meg. Megoldás lehetne az áfa jelentős csökkentése és az alanyi jogon járó temetési segély. Európában csak Magyarországon nem jár temetési segély, pedig sokat segítene; jelentősen csökkentené a köztemetések számát. 
– Végre döntés született arról, hogy a hamvakat el kell temetni, nem őrizhetők odahaza. Halottnak valóban a temetőben a helye, de úgy tűnik, ennek spirituális oldaláról nem nagyon beszél senki… 
– Ez csak részben igaz. Az urnákat bizonyos nyilatkozatok megtétele után most is haza lehet vinni. A jogszabályok gyakran hazugságra kényszerítik a hozzátartozókat. Meggyőződésem, hogy az is kegyeletsértő, ha a távolabbi rokonok, barátok ismerősök nem róhatják le kegyeletüket az elhunyt hamvai előtt. Ennek helyszíne a temető vagy temetési emlékhely. 
– Bár a vármegyeszékhely közgyűlésétől kapta a rangos elismerést, de a kft. tevékenysége egész Somogyra kiterjed. Milyen a temetők állapota? 
– A temetői kép folyamatosan változik. Ott vannak rendben a temetők, ahol a települések lakói saját múltjuk kézzel fogható bizonyítékát látják a sírkertekben. Sok múlik az első számú vezetőn és a képviselőkön. 
– Hogy lehet arra nevelni a gyászmenetet, hogy némán, s nem végig beszélgetve kísérjék utolsó útjára az elhunytat? 
– Jó példával. Igaz sokan a jó példát sem veszik észre. Szomorú, hogy a temetésen való részvétel gyakran nem az őszinte gyász kifejezése, hanem egyfajta kötelező jelenlét; megfelelni az elvárásoknak. 
– Lát esélyt arra, hogy a kft. munkatársai közül a sírásók magasabb fizetést kapjanak? Nem lehet könnyű a dolguk… 
– Nagyon nehéz ma megfelelő munkatársakat találni. A magas követelmények ellenére is olykor becsúszhat egy-egy hiba, melyet kivizsgálunk és megtesszük a szükséges intézkedéseket. A cég vezetése a jó munkát igyekszik anyagiakban is kifejezni. A végrehajtásban részt vevő kollégák a cég legfontosabb dolgozói. A különböző pótlékok sokat segítenek, de a munkaerőhiányt sajnos nem oldják meg. A temetkezés nem profitorientált. Minden többletbevételt munkabérre és az általunk üzemeltetett temetők működtetésére fordítjuk. 
– Katonasírok, katonatemetők pártfogója, számos esemény köthető az ön nevéhez – például a Somogyi Hírlappal közös, immár hagyománnyá lett Temetők üzenete című fotókiállítás, emellett helytörténészként is ismert. Elég, ha a somogyi jeles sírok lajstromára s a falumonográfiákra emlékeztetem. Honnan ez a belső tűz? 
– Ahol élek az az otthonom. Igyekszem felülemelkedni a „gyüttment” sztereotípián. Talán ezért is hajt belső kényszer, hogy megismerjem szűkebb vagy tágabb környezetemet. A katonamúlt miatt – megszállottan kutatom a különböző háborúkban elesett katonák emlékét, sírjait, temetőit. Felkerestem az egykori monarchia határai mentén lévő katonatemetőket. Katonasírokat újítottunk fel, s négyszer jártam a Don-kanyarban, de így is hiányérzetem van. Úgy vélem, nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy ezek a katonasírok az utókor számára „örök mementóként” fennmaradjanak. 
– Bár ügyvezetőként a temetés körül forogtak napjai, a közelmúltban önt is megsuhintotta a halál szele. Mire döbbentette rá a betegség? 
– Az élet bármikor – a legváratlanabb helyzetekben is – véget érhet. Eddig kétszer érintett meg az elmúlás lehetősége. Tanulságos volt mindkettő, s úgy látom: akad még teendőm e földön. Rendezett viszonyokat kell teremteni a környezetemben. 
– Új kötet nincs kilátásban? 
– Sajnos betegségem sok mindenben akadályozott, de most gyógyultnak érzem magam. A betegség alatt társszerzője voltam „Az izzótól a Videotonig” című ipartörténeti könyv megírásának. Ezt követően írtam egy könnyedebb könyvet a Nagyasszonyok egyesületéről „A szárnyaló FŐNIX” címmel. 
– Fiának adta át a stafétát. Úgy hírlik, jól végzi a munkáját… 
– Így van. Rendkívül gyakorlatiasan vezeti a céget. Örömömre szolgál, hogy elfogadja a háttér- – elsősorban elméleti – segítségemet. Remélem, ezt még sokáig megtehetem. 
 

Tevékeny életút elismerése a Pro Urbe Kaposvár díj
Fotó: Kovács Tibor