Közélet

2007.01.23. 09:01

Nincs kiút

Alacsony fizetések, mobilposta, munkanélküliség, akadozó tömegközlekedés, járhatatlan utak, üres telkek.

Egyed Nándor

Nagyjából így tudnám jellemezni Kisbárapáti, Bonnya és Fiad községeket. A felsorolt dolgok mind megtalálhatóak ezeken a településeken. Munkahelyek, értelmes szórakozási lehetőség, belátható jövő, más településeken élőkkel azonos esélyek viszont nem.

A mai helyzet egyértelműen a rendszerváltásnak és a ’90-es évek elején történt változásoknak a következménye. A kis falvakat országszerte a termelőszövetkezetek tartották életben. Ezek megszűnésével lett ilyen nagy mértékű a munkanélküliség, emberek kerültek az utcára. Sokáig próbálták fenntartani Kisbárapátiban is a téeszt, de nem lehetett. A végén már csak a munkahelyek miatt működtették, nyereségre nem is nagyon gondoltak. A történet nagyjából ilyen egyszerű. Az élet viszont nem.

Sokan lettek (kényszer)vállalkozók, még többen „választották” a mindennapi utazást valamely nagyközségbe (Andocs) vagy városba (Tab, Kaposvár) a munka reményében. Ez nagyjából a középkorúakra és az idősebbekre jellemző, a fiatalok többsége a távozás mellett teszi le a voksát.

Mráv Norbert elmondása szerint soha nem gondolta volna, hogy vállalkozó lesz, de az élet ezt hozta, így alkalmazkodni volt kénytelen.
– Erdészeti technikumot végeztem Barcson és jelenleg is erdészként dolgozom. A kezdetekhez képest azonban megváltozott az életem. Nagyjából ugyanazt csinálom, mint az iskola befejezése után, csak ma már vállalkozóként teszem.

A két lehetőség mindegyike jelentős ráfordításokat igényel. Fizikálisan, anyagilag és természetesen mentálisan is. A legkeményebb egyértelműen a mindennapos fáradtság, ami nemcsak az utazásnak köszönhető, hanem annak is, hogy az itt élőknek előbb el kell indulniuk, mint a városi munkatársaiknak. Hazafele természetesen fordított a helyzet.

- Tabon dolgozom egy műszaki cégnél. Ők biztosítják a járatot, ami a dolgozókat szállítja a különböző településekről. Ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, mert a műszak végeztével már jövünk is haza. Nem kell vonathoz, buszhoz alkalmazkodnom, de nagyjából így is egy órával előbb el kell indulnom, mint a tabi kollégáimnak – mondta Benedek János, aki autószerelőként végzett, de lehetőségek hiányában most raktárosként dolgozik.

Az utazásra fizetett súlyos pénz nagymértékben csökkenti az amúgy is alacsony bevételi oldalt. Nem igényel bonyolult számításokat, hogy a menetjegyek árának ismeretében meghatározzuk, mennyit is költenek az itt élők arra, hogy dolgozhassanak. A legelkeserítőbb azonban a lélektani kiüresedés, amit mindez okoz. Kilépni ebből az árnyékból nagyon nehéz, némely esetben lehetetlen. Némi feltöltődést jelentene, ha lennének elérhető szórakozási lehetőségek, amik éltetnék az embert. Ez nincs (néhány bált, rendezvényt kivéve), italbolt viszont van. A napi kikapcsolódást sok embernek ez az intézmény biztosítja, ami idővel nem feltöltődéssé, hanem leamortizálódássá alalul át.

Bonnyán és Fiadon nincs vasúti tömegközlekedés, busz pedig elvétve jár a térségben. A fiadi utazók általában a Falugondnoki szolgálat gépjárművével mennek Kisbárapátiba, ahol vonatra szállnak és zötyögnek Kaposvár vagy Siófok irányába. A mobiltelefonok térerő hiányában a falvak bizonyos részein használhatóak csak, ami eléggé meg tudja keseríteni az emberek életét. Elég csak arra gondolni, hogy milyen embert próbáló feladat álláshirdetésre jelentkezni akadozó térerő mellett.

A fiatalok szinte kivétel nélkül a távozás mellett döntenek, ami helyzetüket figyelembe véve nem is meglepő. Ez azonban csak egy járható útnak nevezhető, kiútnak semmiképp. A legtöbbjük ugyanis albérletbe költözik, ami köztudottan pénzbe kerül. Nem is kevésbe.
Némi fénysugár lenne az alagút végén, ha megépülne az összekötő szakasz a 67-es (Balatonlelle–Szigetvár) úthoz. Így lehetne munkát vállalni abban a térségben is, valamint az átmenő forgalomra alapozva új kisvállalkozások létesülhetnének.

Ezek is érdekelhetik